A történelem – vagy a hozzá kapcsolódó legenda – ismétli önmagát. Erzsébet királynő a Rómeó és Júlia után állítólag megüzente Shakespeare-nek, hogy legközelebb valami vidámat írjon. XIV. Lajos, a Napkirály „nevetséges török balettet” rendelt Lullytől és Molière-től. Így született meg Az úrhatnám polgár, melyet az Opera is felvett barokk operái és premierjei közé.
Köztudott, hogy az Opera fontos vállalásai közé tartozik, hogy minden évadban bemutat egy-egy barokk operát. A Xerxes, a Hippolütosz és Aricia, az Íphigenia, a Farnace, A tündérkirálynő, és a Poppea megkoronázása után Almási-Tóth András (épp A tündérkirálynő rendezője, az Opera művészeti igazgatója) kereste meg Tarnóczi Jakabot az új feladattal. A fiatal rendező, miután újra elolvasta Molière darabját, és meghallgatta Lully zenéjét, örömmel vállalta a felkérést. A két forrás magától értetődően összekapcsolódott, hiszen a mű is úgy született annak idején, hogy mind a szöveg, mind a zene hangsúlyos volt.
Ráadásul Tarnóczi – miként ezt többször elmondta már –, zenés színházi rendezőként végzett, így technikai értelemben nem okoz problémát számára, hogy prózai színészeket és énekművészeket kell összehangolnia a próbafolyamatban. Mint említette, az egyetemen számos éles helyzettel szembesültek, megtanították nekik az alapokat, a színházi hatásmechanizmusokat, dolgozhattak operaénekesekkel, mozgattak kórusokat. Ez rendkívül hasznos volt, mert világossá tette, hogy az opera kötöttebb műfaj, lehatároltabbak a mozgásterek is: az énekesek állandó kapcsolata a karmesterrel mindig elsőszámú szempont kell, legyen.
Bár a barokk kornak gazdag és nagy repertoárja van, a világ operaházai csak az elmúlt évtizedekben kezdték ismét elővenni ezeket a darabokat. Tarnóczi Jakab szerint ez nem meglepő, hiszen az a kor, amikor ezek a művek születtek, teljesen más keretet adtak a bemutatóknak. Ismeretlen metódus volt, hogy a nézők elsötétített nézőtérről, csendben tekintsék meg a megvilágított színpadon zajló produkciót. Egy-egy darab előadása sokkal inkább társadalmi eseménynek számított, az emberek jöttek-mentek, ettek-ittak közben. Az úrhatnám polgár például első alkalommal az egyik nagy, Loire menti vadászkastélyban került a király vendégei elé. Az is köztudott, hogy voltak olyan alkalmak, amikor maga a király is vállalkozott arra, hogy táncoljon.
Ma is előfordul, hogy úgy igyekeznek megrendezni ezeket a műveket, hogy minél teljesebben megidézzék az akkori közeget, az akkori körülményeket. Tarnóczi Jakab szerint ez egyféle hedonista megoldás, ami az időkezelés problémájára is rávilágít. Ma már aligha elvárható, hogy a közönség örömmel ülje végig a teljes terjedelmében majdnem négy órás darabot. Ezért elsősorban a szöveget igyekszik sűrűbbé tenni a készülő bemutatóban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Ugyanakkor a barokk megkerülhetetlen időszak a zenés színház szempontjából. Mint a fiatal művész elmondta, ő már az egyetemen alaposan megismerkedett a korral, amiért legfőképpen Selmeczi Györgynek tartozik köszönettel. Az általa tartott zenetörténeti órákon olyannyira megragadta a rendezőt ennek a korszaknak a szépsége, hogy a szakdolgozatát is a barokk művek rendezési lehetőségeivel kapcsolatos kérdéseknek szentelte.
Az Operának is állított már színpadra előadást Bach világi kantátáiból, Örömünnep címmel. Bár ez a produkció nem opera volt, de magában hordozta azokat a zenei jegyeket, amelyek a zenedrámákban is jelen vannak. Számíthatunk rá, hogy a mostani munkáját is a szakértelem és a megszerzett tapasztalatok együttesen gazdagítják majd.