Összetéveszthetetlen szempár, arcjáték és hajkorona, s legfőként összetéveszthetetlen hang: Patricia Petibon mindenestől egyedüli példány.
Maria Callas – akárcsak a jelen és a közelmúlt annyi más jelentős énekesnőjét, úgy Patricia Petibont is elsőként e tragikus aurájú díva személyisége nyűgözte le és vonzotta az opera világához, s ezen a tényen legfeljebb félig van okunk meglepődni.
Mert bár az igaz, hogy a Loire-hoz közeli kisváros, Montargis szülötte sohasem kívánt az életnagyságnál nagyobb operai alakká és egyszersmind primadonna assolutává átlényegülni, de az örökkön személyes jegyű megszólalás és a mindig felfokozottan intenzív jelenlét készsége nagyon is rokonítja őt Callasszal.
Pedig az indulás első pillantásra mindenekelőtt eminens csapatjátékost látszott ígérni a zenei élet és az operajátszás történetileg informált, vagy másként historikus szegletében, amely mára persze már jószerint térféllé növekedett.
A színpadon 1996-ban, Rameau Hippolütosz és Ariciájának párizsi előadásán debütáló Petibon rögtön William Christie és csodálatos együttese, a Les Arts Florissants művészi vállalkozásainak részese lett. Agilis koloratúrszopránja és izgalmas nyughatatlanságot sejtető alkata azonban már a múlt évezred utolsó éveire a francia és a nemzetközi operaélet valóságos üdvöskéjévé avatta.
Sziporkázó lénye, franciásan pikáns szépsége és a legkevésbé sem tipikusan operai létezése a barokk szerepektől Jacques Offenbach Orfeusz-operettjéig és Mozarttól Francis Poulencig majd’ mindenütt pompásan és üdítően érvényesült. Ahogy azt egy 2001-es kritikájában Fodor Géza – sokakkal egyetértésben – megállapította:
„a francia koloratúrszopránban kiválóan egyesül intelligencia és játékosság, kristálytiszta intonációja, éneklésének könnyedsége, ábrázolói fantáziát sugárzó hangi alakítása […] ma szerepkörének egyik legrokonszenvesebb képviselőjévé teszi.”
A játék és a játékosság fölemlítése egyebekben is méltán elmaradhatatlannak ítélhető Patricia Petibonról írván, méghozzá több okból is. Egyrészt mert ma vitán felül ő az egyik legnagyobb játékkészséggel rendelkező opera-énekesnő, aki prózai színművészeket is pirulásra késztető tehetséggel és oldottsággal létezik a színpadon: egy emlékezetes sikerű 2010-es salzburgi Lulu-bemutató óta immár éppenséggel a huszadik századi operairodalom legendásan komplex és oly talányos nőalakjának megformálójaként is.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Másrészt mivel a játékosság mondhatni a szoprán lételeme, hiszen ahogyan ő maga fogalmazott pár éve egyik interjújában:
„Farceuse vagyok, egy tréfamester – de az észszerű és körültekintő fajtából. Egy operaénekesnek sohasem lenne szabad túlságosan komolyan vennie önmagát, a világ ma amúgy is olyannyira humortalan.”
La belle excentrique, magyarán a különc szépség – Petibon 2014-ben ezzel a címmel jelentetett meg szólólemezt, s az Erik Satie egyik szvitjének címlapjáról kölcsönzött megfogalmazás tökéletesen ráillik a francia énekesnőre. A művészre, aki elkötelezetten őrzi független és beskatulyázhatatlan személyiségét, és aki váltig a természetességre esküszik – csakis a maga természetéhez híven. S habár az egyik leghíresebb szerepe éppenséggel a Hoffmann meséi Olympiája, mindennek inkább vélhetnénk őt, semmint éneklő automatának.
