Olyan szerepekkel kezdte a pályafutását, amilyenekkel mások inkább végezni szokták, és Rálik Szilviát egyebekben is teljes joggal nevezhetjük szerencsés szopránnak.
– Hogyan lesz egy békéscsabai kislányból az Opera vezető drámai szopránja?
– Minden véletlenül, vagy tán helyesebb így mondanom: sorsszerűen alakult gyermekkoromban. Erős zenei érzékem volt, szerettem énekelni, táncolni, de ez általában minden gyerekről elmondható. Esetemben ezt szerencsésen hamar felismerték, már általános iskolásként szólót énekeltem a kórusban, nyertem népdalversenyt s hat évig még hegedülni is tanultam. Amikor tizennégy évesen a továbbtanulás, a pályaválasztás kérdése először felmerült, valahogy természetesnek tűnt, hogy az ének szak felé induljak.
De még akkor sem akartam feltétlenül operaénekes lenni, amikor elvégeztem a békéscsabai zeneművészeti szakközépiskolát, és tanulmányaimban továbbléptem Debrecen, illetve Szeged felé. A tanítás érdekelt nagyon, és volt egy genetikai adottságom, a nyers nagy hangom, amivel énekelhettem volna népdalokat, musicalt, operettet – és operát is. Azt hiszem, bármelyik lehettem volna, operettprimadonnaként működtem is, de a kapuk, újra így mondom: sorsszerűen az opera felé nyíltak meg előttem. Errefelé terelt a képzés klasszikus iránya és a nagy drámai hang is, ami volumenében valósággal kikövetelte az operaszínpadot.
– Ez mind a hang, de mi a helyzet a személyiséggel, az alkattal? Hiszen az operaszínpadon még ma is gyakran megtapasztalható, hogy egy-egy jó hanghoz nem feltétlenül társul erős jelenlét vagy akár érdemi játékkészség.
– Én elsősorban játszani szeretek, és úgy érzem, a drámai szerepek szélesebb amplitúdója kínál kellő teret a színpadi jelenlétem számára is. Engem nemcsak a hangom, de a színpadi ambícióm, a játékkészségem, a személyiségem is a nagy drámai szerepekre predesztinált. Erre születtem, ez volt az én utam. Ezek a nehéz szerepek nagyon korán meg is találtak, mint a Macbeth Ladyje, a Nabucco Abigélje vagy a Turandot: csupa olyan szólam, amelyet többnyire a pálya későbbi szakaszában szoktak elvállalni a szopránok. De arra is vágyom, hogy az erő és a szenvedély mellett a bennem rejlő érzékenységet, sérülékenységet és komplexitást is megmutassam: ebből a szempontból meghatározó élmény volt számomra a Jenůfa címszerepe.
Ám az operaszínpadon sosincs vége önmagunk felfedezésének, a bensőnkben zajló változások megtapasztalásának.
– Ehhez a folyamathoz az Opera évadról évadra nagy szerepek sorát kínálja fel önnek. Sok feladat, sok előadás, kamaraénekesi és egyéb elismerések: a pályája itt is szerencsésen alakult.
– Főként az Operának köszönhetem, hogy nincs bennem semmiféle hiányérzet, hiszen negyvenöt főszereppel a hátam mögött már most is teljes a pályám. Tudom, ebben közrejátszik az a tény is, hogy drámai szoprán vagyok, hiszen ebből a hangfajból nincs túlkínálat, mint pár másikból. Nem vagyok elégedetlen típus, imádok színpadon lenni, játszani a kollégáimmal, új művekben és új produkciókban kipróbálni magamat.
– A 2021/22-es évadban is jönnek a nagy és változatos feladatok: kortárs mű (Glass: Les Enfants Terribles – Veszedelmes éden), Az árnyék nélküli asszony Kelmefestőnéje, Brünnhilde Az istenek alkonyában – és ez korántsem a teljes lista. Nem megterhelő ennyiféle szerep és szólam egy szezonon belül?
– Én mindig az adott feladatra koncentrálok, élek bent a szerepben, mondjuk Az árnyék nélküli asszony Kelmefestőnéjeként vagy Brünnhildeként: ilyenkor a hangom, a testem és a lelkem ahhoz a feladathoz idomul. Ezért is szokás úgy tartani, hogy nem praktikus párhuzamosan egymástól egészen eltérő karakterű szerepeket megformálni, mert az a váltás túlságosan megterheli a „hangszerünket”, ami egy énekes esetében maga a test és a lélek. De ebben is szerencsésnek mondhatom magamat: a hangom és az egész valóm sokféle feladatra alkalmas, rugalmas vagyok, bírom a fokozott terhelést.
– Az elmúlt időszakban rendszerint arról kérdezték az operaénekeseket, hogyan őrzik meg a kondíciójukat a pandémia idején. Öntől legalább annyira indokolt azt kérdeznem: hogyan őrzi meg az állóképességét ennyi feladat közepette, amikor évadszámra szinte le sem jöhet a színpadról?
– Valamikor a karrierem kezdetén még mesterem, Misura Zsuzsa mondta nekem, hogy hidd el, ezt a pályát elsősorban lábbal kell bírni. Ez nagyon igaz, én azóta rendszeresen tornázom is – kivéve előadási napon. Figyelek az állóképességemre, a táplálkozásra, s amikor csak módom nyílik rá, sportolok, töltődöm, pihenek: a szakmám, s egyáltalán – az életem, az egészségem miatt. Számomra a pandémia miatti leállás minden problémájával együtt igazolt pihenési időszak volt, egy egészen csodálatos, rengeteg feladatban, főszerepekben gazdag periódus után. Lehetőség a hosszabb kávézásokra a teraszon, s alkalom a dolgaim átgondolására.
– Ha az ember az operaénekesi interjúkat figyelte az utóbbi másfél esztendőben, akkor azokban visszatérő motívumnak tűnhetett a pálya újragondolásának kényszere, és a (majdani) lezárás-lekerekítés érzékeny témája.
– Ezeken a kérdéseken a pandémia nélkül, attól függetlenül is gondolkodnia kell mindannyiunknak. Nekem a tanítás kínál egyfajta továbblépési, kiteljesedési irányt, hiszen az már fiatalon is fontos volt számomra, és most Temesi Mária professzorasszony invitálására nagy örömömre újra tanítok: Szegeden, ahol korábban én is tanultam, az egyetemen. De, mert a színpadközelség is éppily fontos, bevallom, el tudnám képzelni magam rendezőként vagy egy rendező segítőtársaként is, hiszen ma is az egyik legnagyobb örömöm az, hogy csapatban együtt gondolkodhatunk egy-egy produkció megszületése körül. Távlatosan ilyesmiken is töprengek már, habár jól tudom, még számos nagyszerű nőalak színpadi megformálása vár rám.
A Rálik Szilvia operaénekessel készült interjú eredetileg az Opera magazinban jelent meg.
