Aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az Opera legizgalmasabb vállalkozásai közé tartozik majd a világhírű dán csapat, a Hotel Pro Forma vezetője, Kirsten Dehlholm által színpadra állított egyetlen Debussy-opera, a Pelléas és Mélisande bemutatója.
– Az ön budapesti jelenléte régre nyúlik vissza: a Terra Australis Incognitát 1986-ban mutatták be az Almássy Téri Szabadidőközpontban, a 2010-es évtizedben pedig az Operation: Orfeo és a War Sum Up vendégeskedett a Nemzeti Színházban. A Pelléas és Mélisande nézői hasonló élményekre számíthatnak?
– Biztos vagyok benne, hogy Debussy operájának színrevitelekor is felismerhetőek lesznek a rendezői stílusom jellegzetességei. Kedvelem a konceptuális és minimalista megjelenítést, ahol nem mesélünk el mindent részletekbe menően, és jut hely a néző képzeletének.
– Mennyiben más egy operán dolgozni, mint a saját, szerzői projektjein?
– A Pelléas és Mélisande esetében szigorú kereteket ad a zene és a cselekmény, sőt a szereplőlistát is készen kaptam. Erre kell reagálnom, ez a kiindulópontom. Szimbólumokkal teli műről beszélünk, és én nagyon komolyan veszem ezeket a jelképeket. A színpadi látványvilág részeként is kiemeljük ezeket, bizonyos értelemben „túlmagyarázva” őket: mintha egy enciklopédiát lapozgatnánk.
– Debussy operájában nem történik semmi, összhangban Maeterlinck eredeti drámájával, ahol a szimbólumok, a helyszínek legalább olyan fontosak, mint a szereplők maguk.
– Az én elképzelésem hű marad ehhez a keretrendszerhez. Valóban alig történik valami, kivéve egy féltékenységből elkövetett gyilkosságot. Bevallom, kifejezetten kedvemre való a kevés akció, illetve az, ahogy a jelképek egyenrangúvá válnak a karakterekkel. Ennek az operának a cselekményét a végzet irányítja, és a színrevitelnek, a látványnak ezt kell megmutatnia. A színpadon elhelyezett kisebb-nagyobb objektumok vezetik az énekesek mozgását, folyamatos bizonytalanságban tartva őket, mintha képtelenek lennének döntéseket hozni.
– Több interjúban beszélt arról, hogy mindig a térből indul ki. Itt mi volt a legelső megérzése?
– Valóban, mindig a térrel kapcsolatos döntés az első. Az Eiffel Műhelyház egykori üzemcsarnok, függesztés és oldalszínpadok nélkül, ezt is figyelembe kellett venni a tervezésnél. Az enciklopédikusság, illetve a statikus, mégis kontrollálatlan mozgások elvével kezdtünk el dolgozni, hogy aztán néhány hónap alatt a helyére kerüljön minden alkotóelem. Ez idő alatt egy vizuális partitúra született.
A képek, a fények, a zene és a librettó együttesen segítik a nézőt ennek a hipnotikus világnak a megértésében.
– Debussy operája ideális alapanyagnak tűnik az ön rendezői gondolkodásához. Mi jelenti a színrevitel legnagyobb kihívását?
– Igen, ez a mű tökéletesen illik a művészi elképzeléseimhez. A legnehezebb talán a szinte mozdulatlan zene.
– Az operaénekesekkel folytatott munkáról milyen benyomásai vannak?
– A korábbi tapasztalataim meglehetősen vegyesek, mivel nem minden jó énekes jó színész is. A legjobb értelemben véve küzdünk egymással: el kell, hogy fogadják, hogy ők a nagy kép elemei, ahol minden részlet számít. És hogy hagyniuk kell, hogy a zene beszéljen. Nincs bennem aggodalom: végül mindig közös egyezségre jutunk.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.