Két év csúszással, az idei nagypénteken, április 15-én debütál új Parsifal a Magyar Állami Operaházban. Almási-Tóth András rendezése váltja Mikó András 1983-tól, harmincöt éven át játszott klasszikusát. Kocsár Balázs karmester és a rendező hasonlóan gondolkodik Wagner összegző művéről; és az idő kitüntetett szerepét mindketten kiemelik. Az előadás 17 órától élőben követhető az OperaVision YouTube-felületén.
A főzeneigazgató, Kocsár Balázs a gyerekkora felidézésétől indult, hogy a Parsifal jelentőségét önmagára vonatkozóan megvilágítsa: „Életem egyik kulcsdarabja. Ez a mű hozott vissza a műfajhoz. Édesapám révén számomra még a kortárs zene sem volt idegen, de általános iskolásként az Operaházban és az Erkel Színházban látott-hallott előadások annyira kiábrándítottak, hogy úgy éreztem: egy életre végeztem az operával.
Aztán zeneakadémistaként, 1985-ben kijutottam Bayreuthba, ahol egy ifjúsági zenei találkozón vettem részt. Ingyenjegyeket kaptunk a Festspielhausba, és az első előadás, amire elmehettünk, a Parsifal volt. Engem nem vonzott, úgyhogy ajánlgattam a jegyemet a diáktársaimnak, de ők rábeszéltek: ha már itt vagyunk Bayreuthban, nem hagyhatom ki.
Az a csoda, ami ott ért, egy életre meghatározta a jövőmet.
James Levine vezényelt, Götz Friedrich rendezte az előadást. Levine tempóival minden idők egyik leghosszabb Parsifalja elementáris drámai, színpadi és zenei hatást gyakorolt rám. Revelációként hatott. Rádöbbentett, ha így is lehet operát játszani, így is lehet muzsikálni, akkor ez nagyon izgalmas műfaj. Bécsbe kezdtem járni, a Staatsoper Claudio Abbado főzeneigazgatósága alatt a fénykorát élte: Domingo, Pavarotti, Carreras, Bernstein, Carlos Kleiber… Fantasztikusabbnál fantasztikusabb élmények értek. Húsvétkor aztán megnéztem itthon is a Parsifalt, pontosabban meghallgattam egy páholy mélyéből. A zene varázsa megint csak lenyűgözött. Az említettek alapján főzeneigazgatóként érzem, hogy milyen komoly a felelősségünk. A műveknek a lehető legmagasabb színvonalon kell megszólalniuk, hiszen a nézőtéren mindig ül valaki, akinek az a bizonyos előadás lesz az első, ami majd meghatározza az illető viszonyát az operához.”
A bemutató Kocsár Balázs karmesteri életében is premier: „A Parsifalt először fogom dirigálni. Korábban már szóba került, hogy elvezénylem a művet, de miután megtudtam, hogy a színház új rendezésben kívánja kiállítani a darabot, a közel negyven éven át futó Mikó András-féle előadást Kovács János karnagy úrral elbúcsúztattuk, én pedig megvártam Almási-Tóth András rendezését.”
A komponistáról és e zenedráma kihívásairól szólva saját Parsifal-képét is megosztotta: „A Wagner-repertoárt nézve A bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Lohengrin még a 19. század első felének operai tradícióiban gyökerezik, nem kis olasz és francia hatást mutatva; a végpont, a Parsifal viszont – ha nem is teljesen más – a komponista abszolút egyéni zenei nyelvének kiteljesedése. Számomra az a legfontosabb, hogy olyan előadást hozzunk létre, amely egységbe kovácsolja a zenét és a történést, kitöltve a wagneri időt, azokat a hatalmas monológokat, lassú jeleneteket, amelyeket mai rohanó világunk ritmusához szokva »túlfogalmazottnak« érezhetünk.
Mi hús-vér emberekkel történő, reális szituációkat, konfliktusokat szeretnénk megjeleníteni.
Úgy, hogy a szöveg »ne lassítsa le« a drámai történés lendületét. Minden egyes szót, gondolatot, amit Wagner a zenébe öntött, mai impulzusokkal próbálunk élő-elevenné tenni. Andrással arra törekszünk, hogy mindvégig fenntartsuk a nézők figyelmét. A Parsifal a prelűd első hangjától a harmadik felvonás lecsengéséig egyetlen hatalmas ív. Egy másik dimenzióba visz, mintha egy szeánsz vagy egy meditáció részesei lennénk. Számomra a Parsifal a nyugalom és a bölcsesség forrása.”
Almási-Tóth András rendezői szempontból folytatta Kocsár Balázs gyorselemzését, kitérve rá, hogy miért érezték szükségét az új produkciónak: „A Parsifal megérett arra, hogy a korábbi legendás rendezését lecserélve újragondoljuk. Tudjuk, hogy Richard Wagner unokájának, Wieland Wagnernek a színre vitele több mint húsz éven át volt műsoron Bayreuthban, és szinte minden évben alakított rajta valamit. Ez is mutatja, hogy milyen sokrétegű mű, nem lehet egyfajta rendezésben kibontani. Újabbnál újabb elemeit, aspektusait lehet kiemelni, így máshova helyeződnek a hangsúlyai. Épp ezért nem hinném, hogy a bemutatásra váró Parsifalunk negyven év múlva is megélne. De nem is ennyi időre tervezzük, hiszen a jelentéstartalmak időközben változnak. Tíz év elteltével egy rendezésből sokszor csak a kontúrok maradnak meg, hiszen annyit változik a világ, hogy a jelentés már nem értelmezhető ugyanúgy.
Azt szerettük volna megnézni, hogy most, 2022-ben mi a fontos nekünk ebből az operából.”
A művel kapcsolatos felfedezései, érzései kapcsolódnak ahhoz a sajátos „időmisztériumhoz”, amelyet már Kocsár Balázs is megpendített: „A Parsifal szövege, cselekménye számomra nem lineáris történetmesélés. Úgy tekintek rá, ahogy a középkorban az Ó- és Újszövetséget nézték: Krisztus szenvedéstörténete a passiókban Ádámmal és Évával, a bűnbeeséssel kezdődött. Innen értek el Krisztus halálához, majd feltámadásához: az eredendő bűntől a megváltáshoz. Átívelő kapcsolatot teremtettek az ószövetségi események és az újszövetségi megváltástörténet között. Én ebből kiindulva szemlélem a Parsifalt, Wagner szövegét és zenéjét. Olyan, mintha a zenedrámában zajló jelen események kijavítanák a múltban történteket: Parsifal helyrehozza az Amfortas által elkövetett bűnt. Újraírja a történetet Kundry csókjánál. Az idők és sorsok (Amfortas, Klingsor, Parsifal, sőt, Krisztus) közti összekötő figura Kundry, aki a vándorló-bolygó zsidó mitikus alakjához hasonlóan mindenhol jelen van: »Herodiás hajdan és ki még? Gundryggia ott, Kundry itt!« Vagyis az idő itt hurkot képez.
Persze a Parsifal nem egy sci-fi, ugyanakkor rácsodálkoztam arra, hogy Wagner már zenéjébe fogalmazta mindazt, ami később Einstein relativitáselméletében és a 20. századi fizikai felfedezéseiben lett feltárva. Az időben előre és vissza egyaránt mutató wagneri vezérmotívumok is utalások, és a darabban halljuk is Gurnemanztól: »ez itt a térré vált idő.« Mintha a középkori vallásos gondolkodás találkozna azokkal a törvényszerűségekkel, amelyekről Stephen Hawking írt Az idő rövid történetében. A Parsifalban Wagner egyéni vallásképe, vallásfilozófiája nyilvánul meg, amely a kereszténység és a buddhizmus egyfajta szimbiózisa. A Megváltó megváltása a »Mitleid« (részvét, együttérzés, szánalom) által. És manapság – ha a járványra, a világpolitikára vagy épp a globális felmelegedésből fakadó nehézségekre gondolok – rendre eszembe jut ez a szó. Most igazán szüksége van az emberiségnek arra, hogy együttérzéssel tudjunk cselekedni.”
