Sokszor beszélünk művészi alázatról. Sokféleképpen érthető, ám vannak olyanok, akiknél magától értetődő. Ők azok, akik estéről estére, hétről hétre kevesebb rivaldafénnyel is beérik, ám május 7-én és 14-én övék a főszerep. Az operai énekkar ifjú és tapasztaltabb művészeiről van szó.
Az operarajongók már tudják, hogy legrégebbi és legnagyobb professzionális kórusunk a Magyar Állami Operaház Énekkara. A jelenleg 140 művészből álló együttes karigazgatója Csiki Gábor, aki maga is húsz évet töltött el a kórus tagjaként. Most az ő feladata volt a májusi Énekkari Minifeszt műsorának összeállítása, melyben szerepel Áriadélután az Eiffel Műhelyházban és a kórus szólistáival megvalósuló, öt alkalommal is újra feltűnő operaprodukció, Ránki György Pomádé király új ruhájának előadása.
Ez utóbbi különleges feladat, így amikor erről és az énekkari művészek egyéb lehetőségeiről is beszélgettünk – amikor egyénileg is előtérbe léphetnek, megmutathatják tehetségüket –, Csiki Gábor hangsúlyozta, hogy a szólisták kiválasztásánál a szerepek markáns karakterei leszűkítették a kört. Ránki György műve vígopera, gyerekeknek játszott, de bonyolult rendezés, tartalom, nagyon nehéz zeneileg is.
Akik szerepelni fognak, azok fiatal, tehetséges tagjai az énekkarnak és korábban nem énekeltek ebben a produkcióban, így nincs automatizmusuk. Ráadásul feladatokkal zsúfolt időszakban kerül sor a Minifesztre, így amikor a kiszemeltek kézhez vették a felkérést, azzal is tisztában voltak, hogy az énekkari munka alól sem kapnak felmentést. Pedig ebben az időszakban Porgy és Besst is játszanak, ami azt jelenti, hogy nyelvet és stílust is kell váltani. Ám mindenki azt mondta: „Állunk elébe!”
Az Áriadélután összeállításánál más a koncepció, hiszen ott a tagok maguk választhatnak, mit szeretnének előadni. A karigazgató szerint, aki rendszeresen fellép az évek óta visszatérően megrendezett alkalmon, már várja azt, a program összeállításában pedig inkább a bőség zavarával kell megküzdeni. A műsort valamilyen módon fel kell fűzni egy gondolati füzérre, az ő feladata az, hogy legyen egyfajta tematikája a programnak, ami általában az évad jellegéhez igazodik.
Idén valójában az okoz nehézséget, hogy jelenleg az Újranyitó Évad fut, ami nem kifejezetten művészeti koncepció. Ugyanakkor nagy segítség, és külön öröm, hogy ilyenkor sem kizárólag szólistaként akarnak megmutatkozni a tagok. Sokan megszerették a kamaraműveket, jelentkeznek négyesekkel, hármasokkal, illetve duettekkel.
Természetesen mindig van elegendő jelentkező, hiszen az énekkari művészek egy évben csupán néhány alkalommal mutatkozhatnak meg szólistaként: például az OperaFüreden, illetve a bevezetőben említett Énekkari Minifeszten. Csiki Gábor is úgy véli, szükség van ezekre a rendezvényekre, ám egyben azt is hangsúlyozza, elegendő annyi, amennyi van. Ő ugyanis alapvetően nem hisz a „művészi” munka létezésében. Az énekkari tagok és a saját maga tevékenységét sokkal inkább gyakorlati munkának tekinti. Hogy mi vezeti a kórustagok kezét, torkát, azt az határozza meg, milyen tapasztalatai vannak az illetőnek. Ilyen az énekkari művészek szakmája, ezzel mindenkinek meg kell barátkozni.
Csiki Gábor egy elfeledett opera címére szokott hivatkozni: „Együtt és egyedül”. Erre a paradoxonra épül az énekkari karrier, melynek alapja, hogy egyéni képességeit mindenki csak bizonyos alkalmakkor tudja megmutatni. És nem is kell többször. Aki ezt nem tudja feldolgozni, annak mindig problémája lesz. Csiki Gábor sem tagadja, hogy személyes életélményről, tapasztalatról beszél. Ezen a keserű hídon neki is át kellett mennie, de véleménye szerint megéri, mert más szempontból viszont többszörösen kárpótol ez a különleges pálya.
