Az OPERA immár harmadik alkalommal rendezi meg nagyszabású augusztus végi nyárzáró koncertjét. A német Jonas Kaufmann, az amerikai Lawrence Brownlee és a francia Patricia Petibon után egy hőstenor, Fabio Sartori érkezik augusztus 19-én az Operaházba. A Verdi-repertoár szakavatott tolmácsolóját vokális terjedelme okán is a bel canto fejedelméhez, Pavarottihoz szokták hasonlítani.
- hirdetés -
– Művészi viszonyítási pont dolgában mit jelent az ön számára „A három tenor”, de leginkább Luciano Pavarotti öröksége, és vélt hasonlóságuk?
– Pavarotti számomra egy mítosz. Egyesek a testi adottságaim miatt hasonlítanak hozzá, ami több mint bók. Néhány lelkes rajongója, akik jól ismerték őt, a hangképzésemet, a legatóimat vetik össze a nagy Lucianóéval. Én magam semmi hasonlóságot nem vélek felfedezni, azon túl, hogy a zenei gyökereink azonosak. Plácido Domingo az egyik bálványom. Amikor megkérdezték tőle, ki lehetne ma „A három tenor”, az én nevemet is említette és ez nagy örömömre szolgált. Többször énekeltem vele, amióta baritonszerepeket játszik, és mindig megjegyzi, hogy a hangunk milyen jól megfér egymás mellett. Ami pedig „A három tenor” koncerteket illeti, az árral szembe mentek, hihetetlen bátorságról szólt kivinni az operát a kőszínházakból a stadionok közönsége elé.
– Ma már az anekdoták ködébe vész, hogy valaha hegesztőműhelyben dolgozott. Hogyan jött ebből az operaénekesi karrier?
– Valóban, az élet néha tartogat furcsa meglepetéseket. Veneto régió Treviso nevű városában születettem, apai ágon voltak zenészek a családban. Akkoriban természetes volt, hogy a tanulmányok befejezése után egy fiatalember munkába álljon. Így is tettem, hegesztő lettem a szomszéd műhelyében. De mivel mindig is rajongtam az éneklésért, gyakran azon kaptam magam, hogy a barátaimnak énekelek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a munkám, a megélhetésem. Egy napon felkerestem Renato Bardi Barbon énekmestert, aki azt mondta: „Fiú, a hangod megvan, már csak dolgozni kell rajta!” Hitt bennem, így valahol megvalósíthattam apám álmát.
– A velencei konzervatóriumban szerzett diplomát, a La Fenice kórusában énekelt, a ’90-es évek közepén a Bohémélet Rodolfójaként debütált, ugyanott. Verdi, Puccini és a verismo szerzőihez hűséges.
– Különösen Verdihez, a szívem az ő zenéjéért dobog. Amikor éneklem, elönt valami határtalan jó érzés, mintha csak a hangomra komponálta volna a tenor szólamokat: a szöveg, a dallam, a kifejezőerő mind-mind passzolnak hozzám. Verdi a legerősebb érzelmek és lelkiállapotok kincsestára, örülök, hogy bizonyos értelemben Verdi-szerepekre specializáltam magam. Puccinit is nagyon szeretem, kiváltképpen a Tosca Cavaradossiját, mert szép hangokat, áradó érzelmeket követel meg. A Bajazzók Caniója a másik nagy kedvencem, rövid, de nagyon igényes, hatásos szerep.
– A firenzei Teatro del Maggióban fehér Otellóként debütált, modern rendezésben, mai jelmezben. Milyen a viszonya a velencei mórral?
– Otello szerepe az én hangterjedelmemmel az operaéneklés csúcsát ostromolja. A karakter megformálása nagy intenzitást igényel, ugyanakkor mély belső koncentrációt is. Nem szabad visszaélni a vadságával, a lendületével, egy olyan férfiről van szó, aki megszállottja a pusztító féltékenységnek. Otello egyfelől szörnyeteg, nőgyilkos, másfelől rendkívül bizonytalan, törékeny, manipulálható. A tenorrepertoár egyik legnehezebb szerepe éneklés szempontjából, technikailag és mentálisan is komoly felkészültséget kíván.
– Plácido Domingóval is dolgozott rajta. Milyen tanácsokat kapott tőle?
– Plácido nem csak énekesi, hanem színészi szempontból is az interpretálás magaslatára jutott Otellóként. Tavaly a Nabuccóban léptünk fel együtt a Teatro del Maggio Musicaléban. Domingo vette a fáradságot, hogy miközben a zongoristámmal gyakoroltunk, bekukkantott, és nagyon értékes tanácsokat adott bizonyos részek intonálásával, a recitativók hangsúlyozásával kapcsolatban. Megtisztelő volt a segítsége. Pár héttel később Zubin Mehta vezényletével debütáltam, aki megengedte, hogy hozzátegyek Otellóhoz új árnyalatokat, olykor csak középerős hangon énekelve, az előadásmódom gazdagítása végett.
Fabio Sartori – fotó: Victor Santiago
– Mennyire tartja magát rugalmasnak, ha a rendezői koncepció azt igényli?
– Tisztában vagyok az alkatommal, évekig komoly harcokat folytattam a kilók ellen. Mostanra eljutottam oda, hogy igyekszem fitten tartani magam, többnyire sétálással. A színpadon nem kímélem magam. Ha azt kérik tőlem, terüljek el a földön, majd álljak fel végig a karakterben maradva, és közben énekeljek is, megteszem. Mindenkinek a munkáját tisztelem, az innovatív rendezőkkel is jól kijövök, ha a modernségnek értelmet adnak, nem meghazudtolva a zeneszerző szándékát. A kölcsönös tiszteletet, a csapatmunkát részesítem előnyben. Persze nem árt, ha van egy kapitány vagy edző, aki összefogja a csapatot.
– Több mint húsz éve művészi otthona a milánói Scala, és a nagy olasz dalszínházakba is visszajár. Milyen felkérések várják a közeljövőben?
– Jelenleg a Gioconda új produkcióján dolgozom Milánóban, amit Davide Livermore rendez. A Scalában sokszor énekeltem, kiváló karmesterekkel is összehozott a pályám. Maestro Mutival kezdődött, 1997-ben Verdi Requiemjét vezényelte, majd a Scala évadnyitóján a Macbeth-tel folytatódott a sor. Riccardo Chaillyval az Attilát csináltuk közösen. Azt vettem észre, hogy a Scalában éneklésnek már a gondolata is nyugtalanná teszi az operaénekeseket. Az itteni közönség igényeinek csak azok felelnek meg, akik a legjobbat, a legtöbbet nyújtják magukból. Igyekszem én is megfelelni! A Fedorával nyitom a következő évadot Milánóban, Trubadúrt éneklek majd Firenzében. A Veronai Arénában pedig lesz egy Aida és egy operagálaest, mindkettőben Plácido Domingo partnerségét élvezhetem.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
