Új operával bővül a Magyar Állami Operaház beavató színházi repertoárja. A világhírű szerelmi történet, a Dido & Aeneas idén ősszel, október 22-én Barta Dóra rendezésében elevenedik meg az Eiffel Műhelyház színpadán. A Harangozó Gyula- és Seregi-díjas koreográfus-táncművésszel arról beszélgettünk, mi teheti a mai kor serdülőit elkötelezett opera- és színházrajongóvá.

– Októberben mutatja be a Magyar Állami Operaház Purcell Dido & Aeneas című drámáját. Milyen érzésekkel fogadta a felkérést a darab megrendezésére?

– Minden felkérésnek nagyon örülök, ami az operaművészet fellegvárából érkezik. Ez az előadás egy beavatószínházi struktúra része, tehát fiatalok számára készül, amit már a megszólításnál, a koncepció kialakításánál nagyon komolyan vettem. Fontosnak tartom, hogy az a jelleg, amibe majd a rendezésem beágyazódik, célt érjen, és teljesüljön az intézmény által megfogalmazott elvárás is, hogy több fiatalt vonjunk be az operanézés, operahallgatás bűvkörébe. A következő generációt, a jövő nemzedékét neveljük ilyenkor, és ezt a missziót legalább olyan fontosnak érzem, mint magát a rendezői alkotói folyamatot.

– Ez a „beavatószínházi” jelleg mit jelent a vizualitás szempontjából? Másképp kell-e felépíteni, más elvárások fogalmazódnak-e meg a darabbal szemben?

– Mindenképpen fontos számomra a kizökkentés, az egyediség. Azt hiszem, ebben a kontextusban különösen kell figyelnünk arra, hogy a dinamika, a váratlanság ereje meghatározó legyen, egy pillanatra sem válhat a darab unalmassá.

Keresem, hogyan lehet olyan képi világot teremteni, amiben a néző olyan új impulzust kap, amiben a színház képzete, „szokásjoga” is megváltozik.

– Ehhez a világhoz felhasználja inspirációként azokat a vizuális trendeket, képnyelvi kliséket, amikkel a tizenévesek találkoznak?

– Annyiban igen a válasz, hogy a mai tizenéveseknek nagyon erős a vizuális igénye, őket elsősorban a szemükön keresztül kell megszólítani, s azután lehet a szívükhöz, az értelmükhöz közelíteni. Az a betapadási, odahangolódási készség a vizuális élményen keresztül jön – másképp fogalmazva, így nem „kapcsol el”. Ez nem rossz vagy jó, hanem teljesen természetes dolog, ami alkotóként kiindulási alap, tényként kell kezelnünk.

– A történet egyrészt közismert, másrészt talán túl meseszerű is. Mennyire marad a rendezés hű az eredeti szöveghez?

– Úgy fogalmaznék, keresem az átfolyást az eredeti szöveghez. Ennek a darabnak olyan mélylélektani alapja van, ami erősebb annál a szerelmi történetnél, amivé gyakran tesszük, sőt, kirajzolódik egy olyan személyiségfejlődésbeli folyamatábra is, ami a fiatalok serdülő énjéhez tud szólni. Nagyon sok párhuzamosság lelhető fel a mű cselekménye és az akkori történelmi kontextus között, és ezen az úton elindulva megteremthető egy, a mai fiatalokkal cinkosan összekacsintó darab, ami nincs híján humornak, érzelemnek, komolyságnak és mély gondolatoknak. 

Dido & Aeneas – forrás: Magyar Állami Operaház

– Ez a lázadás, a rendszerkritika és szabályok átértékelése – akár az élet árán is?

– Ezeken túlmutatva, ha Didót nézzük, aki egy cselekvő-teremtő, határozott, a környezete számára nagyon sok erőt mutató és adó személyiség, aki körül minden felvirágzik, megláthatjuk, hogy mélyen belül mennyi kétség, mennyi félelem gyötri. A darab dinamikája éppen ebből táplálkozik, a kérdése pedig az, milyen következményekkel jár, ha a belső erőforrások valamilyen okból elapadnak. A mitikus lények a darabban az én meglátásom szerint nagyon erős szimbólumai a fájdalmas, nehéz lelki folyamatoknak. A történet marad, de a kontextus idézőjelbe kerül, és számos olyan gesztus jelenik majd meg a színpadon, ami kifejezetten a serdülőkkel „beszél össze”.

– A zene is követi ezt a logikát vagy az érintetlen marad?

– Abszolút követi, szerettem volna korszerűsíteni ezt a gyönyörű barokk zenét. Henry Purcell eredeti klasszikus zenedarabja mellé egy kortárs zeneszerző ír atmoszférikus zenei tartalmakat. Csendből egészen másképp szólal meg a klasszikus zene, mint zajból és számomra ebben a dimenzióban is nagyon fontos a kontextualizálás.