Muzsikus família sarja, édesanyja ének-szolfézs oktató, édesapja hegedűművész és -tanár, testvérei ugyancsak zenei pályán helyezkedtek el. Férjével több mint huszonöt éve játszik együtt az OPERA Zenekarban mint koncertmester. Soltész Ágnes hegedűművésszel az egyik próba után ültünk le beszélgetni.
– Férjével, Kovács Zoltán zeneszerző, karmester és fagottművésszel együtt mindketten a művészházaspárok folyton elfoglalt hétköznapjait élik, miközben három gyermeket nevelnek. Hogyan tudja összeegyeztetni a hivatását a családdal?
– Most már nagyobbak a gyerekeink, úgyhogy könnyebb a helyzet, de kiskorukban komoly kihívást jelentett a család és a hivatás közti egyensúly megteremtése. A nagyszülők mindkét oldalról komoly segítséget jelentettek, stabil hátteret biztosítva. Nélkülük nem tudtam volna a gyerekek másfél-két éves korában visszamenni dolgozni. Egyrészt nehezebb volt a gyerkőcöknek, mert kicsit zaklatottabban zajlottak a hétköznapjaik, másrészt – ennek a helyzetnek köszönhetően – nagyon szoros kapcsolat alakult ki a nagyszülőkkel.
– Az OPERA Zenekarhoz már egészen korán személyes szálak fűzték, hiszen édesapja, Soltész István húsz éven át zenélt az együttes prímszólamában. Önt mikor szippantotta be az OPERA?
– Gyerekkoromban gyakran elkísértem édesapámat az előadásokra, de az első személyes találkozásom a zenekarral 1994-ben volt, amikor férjem hegedűversenyét az OPERA Zenekar kíséretével mutattam be. Már akkor nagyon kedvesen invitáltak a kollégák ebbe az együttesbe, de akkoriban még a Forrás Kamarazenei Műhely tagjaként számos szóló- és kamarafellépésem volt. Olyan művészekkel játszhattam együtt több alkalommal, mint Kocsis Zoltán, Várjon Dénes és Vásáry Tamás. Ezeknek a fellépéseknek a tapasztalatait jól hasznosíthattam későbbi koncertmesteri munkám során. Végül ’96-ban nyertem felvételt az OPERA Zenekarba mint koncertmester.
– Mi adja az operai munka varázsát?
– A szimfonikus zenekari koncertekkel szemben egy operaelőadás során bármikor történhet valami váratlan esemény a színpadon, tehát meg kell tanulni nagyon gyorsan reagálni a karmester jelzéseire. Ez egészen másfajta attitűdöt követel a zenekari játék szempontjából.
– Kialakulhatnak életre szóló kapcsolatok, barátságok?
– A zenekar több mint kétszáz tagból áll, természetes, hogy nem ismerünk mindenkit egyformán jól, de van egy összetartó közösség, számíthatunk egymásra. Elég kevés idő jut az OPERÁ-n kívüli találkozásokra, ezért külön öröm, ha egy-egy turné alkalmával – amely néha akár öt-hat hétig is tarthat – több időt tölthetünk egymással. Nekem az is nagy szerencsém, hogy a férjemmel együtt dolgozhatok, segítjük, kontrolláljuk egymás munkáját.
– A munka és az otthoni teendők mellett milyen tevékenységek kapcsolják ki leginkább?
– Szerencsére egy öttagú családban nagyon sokirányú az érdeklődés. Igyekszünk részt venni egymás életében. Ha időnk engedi, télen szívesen megyünk síelni, nyáron pedig gyakran vitorlázunk a Balatonnál, ahol van egy kis nyaralónk. Emellett nagyon szeretek kirándulni, erdőt járni. Pár éve elvégeztem egy nordic walking-tanfolyamot, próbálom a mozgást beépíteni a mindennapjaimba. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, sokat kézműveskedtünk, most már többnyire csak egyedül hódolok ennek az elfoglaltságnak.
– Adja magát a kérdés: mennyire bizonyult ragadósnak a zene szeretete a családon belül?
– A zene szeretete szerencsére mindenkinél jelen van, fontos volt, hogy zeneértő, koncertlátogató embereket neveljünk a gyermekeinkből. A fiam úgy tűnik a sportot választja hivatásának, a lányoknál még nem dőlt el a kérdés egyértelműen.
– Mit szeret leginkább a munkájában? Miben áll a koncertmesteri hivatás lényege?
– Ha valaki az OPERÁ-ban dolgozik, akkor előbb-utóbb megérinti ez a műfaj. Koncertmesterként meglehetősen összetett a feladatom. Egyfelől segítenem kell a karmestert a koncepciója megvalósításában, miközben az egymás iránti figyelemre ösztönzöm a zenekar tagjait, hiszen csakis abból születhet jó együttjáték. Nagyon fontos az empátia, hogy a koncertmester megértse és szakmailag támogassa a kollégáit, bizonyos helyzetekben pedig szükség van kellő határozottságra is.
A koncertmester bizonyos értelemben kapocs a karmester és a zenekar között.
– Hogyan írná le a zenekari árkot annak, aki még nem járt ott?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor első alkalommal beléptem az Operaházban a zenekari árokba. Nagyon megragadott a hely különös miliője, a hatalmas tér, a kivilágított páholyok látványa. Kezdetben kicsit szokatlannak tűnt az akusztika, de ilyen szempontból hamar kialakul egyfajta rutin.
– Beszélgetésünk idején az Eiffel Műhelyházban próbálják a Fidelio koncertszerű változatát, Stefan Soltész vezényletével. Melyek a kedvenc megoldásai az épületben?
– Elsőre talán szokatlannak tűnik az opera műfaját egy ipari műemléképületbe helyezni. Azonban a jól kialakított belső terek, stúdiók hamar meggyőzik mind a zenészeket, mind a közönséget a hely alkalmasságáról. A zenekarnak óriási előrelépést jelentett a tágas és jó akusztikájú Fricsay terem. Minden újonnan megvalósuló részletnek örülünk, lassan kezdjük belakni az épületet.
