A hír tömör és egyszerű: a Magyar Állami Operaház Zenekari Kamaraművésze Ecseki Anikó I. hegedű szólamvezető lett, aki huszonkét éve tagja az OPERA együttesének. De mindannyian tudjuk, e mögött a tény mögött egy művészember eddigi élete, munkája, felkészülése, tudása és szeretete áll.

- hirdetés -

„Létünk egy óriási kirakójáték, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét.” Böjte Csabától való az idézet, amellyel nem véletlenül kezdte Ecseki Anikó a beszélgetést. Az ő kirakójának kezdő darabja első zenei élménye volt. Ezt édesanyjától kapta, aki – bár soha nem tanulta – maga is szépen énekel, és fogékony a művészetekre is. Fontos volt számára, hogy gyermekei zenei képzést kapjanak, ezért beíratta Anikót is az ország első falusi zeneiskolájába, az 1952-ben Abonyban nyílt Bihari János Zeneiskolába. Itt került sor a hegedűvel való ismerkedésre – ami nem volt teljesen zökkenőmentes. A tanárnő ugyanis úgy találta, hogy a kislány túlságosan szorítja a hangszert, így azt tanácsolta édesanyjának, még várjanak egy évet. „Nem hatották meg a krokodilkönnyeim sem, bizony egy esztendő után kezdhettem csak el a tanulást” – emlékszik vissza Ecseki Anikó.

A puzzle következő, fontos darabkáit a zeneakadémiai tanulmányok, Komlós Péter osztálya és a Bartók Vonósnégyes hatása képezik. Vonzó volt a kvartett műfaja, így előtérbe került a kamarazene, és ebből fakadt a felismerés: nem szólistának készül. „Sok szép élményt és emléket őrzök azokból az időkből. Ezek közül kiemelném az Alban Berg Vonósnégyessel végzett munkát, a semmeringi mesterkurzust, Végh Sándort, Fenyves Lorándot és Rados Ferencet. Sokat jelent, hogy azóta is kalandozhatok minden zenei műfajban. Az operai feladataim mellett legszívesebben kamarakoncerteket vállalok, de vonós kamarazenekarban és szimfonikus zenekari koncerteken is gyakran közreműködöm. Ezek a tevékenységek szervesen kiegészítik egymást, jótékonyan hatnak egymásra. Míg az egyikben inkább a szólisztikus hozzáállás kerül előtérbe, ahol a saját zenei elképzeléseim az irányadóak, addig a másikban a csapatjáték, az együttműködés, az adott koncepcióba való belesimulás a legfontosabb elvárás” – folytatja Anikó.

Ecseki Anikó – Fotó: Nagy Attila

Amikor 2001-ben az OPERA Zenekarához került, egy nagyon kedves kolléganő az első előadás után megszólította, és azt mondta: „Anikó, te nagyon jól hegedülsz, de vigyázz, ne játssz hamarabb! Ennél a zenekarnál egyfajta »spät« játékmód a jellemző, hallgasd csak, ki mikor indítja a hangot!” Így kezdődött, majd jöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb produkciók. Például Csajkovszkij Anyeginjének koncertszerű előadása Christoph Eschenbachhal. „Emlékszem, a Jókai utcai épületben volt az első próba. Én jóval a kezdés előtt már ott gyakoroltam, és abban a pillanatban, ahogy belépett a terembe a maestro, érezhetően megváltozott az atmoszféra. Ilyen különleges kisugárzású karmesterrel még nem találkoztam” – emlékszik vissza a hegedűművész.

Természetesen a család, a gyerekek is a fontos kirakósdarabkák közé tartoznak. Amikor még kicsik voltak, három- és ötévesek, nem volt könnyű az élet. A nagyszülők vidéken éltek, ezért Anikó sokszor úgy ment előadásra, hogy útközben találkozott fagottművész férjével, hogy átadja neki őket. „Fontos számomra a család és a munka szimbiózisa, és csak akkor érzem magam kiegyensúlyozottnak, ha mindkettőben szívvel-lélekkel helyt tudok állni. Imádok főzni! Az életem felét a konyhában töltöm, mert tudom, hogy a közös családi étkezések a komoly beszélgetések színterei” – vallja. Végezetül elárulja, hogy fia zongoraművészként, lánya magyar-német szakos bölcsészként kezdte saját útját járni. Így teljes a kép.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.