Szeptemberben egymás párdarabjaként kerül színpadra az alig tizenkét éves Mozart egyik daljátéka, a Bastien és Bastienne, valamint Menotti A telefon című egyfelvonásosa az Operaházban az MVM Pikoló Program részeként. A legfiatalabb korosztálynak szóló est rendezőjével, Valkai Andreával beszélgettünk.
– Öt éve vesz részt rendezőasszisztensként az Operaház különböző produkcióiban. Milyen tapasztalatokat szerzett
– Amikor elkezdtem dolgozni, azt mondták, körülbelül egy év lesz, mire teljesen kiismerem magam ebben az óriási intézményben. Utólag inkább háromnak mondanám… Az elején ezt nagy kihívásnak éltem meg, viszont ma már nagyon élvezem, hogy itt mindig történik valami. Kiemelten fontos operai tapasztalat számomra a „multikulti” környezet is: nagyon jó, amikor turnélehetőség adódik, vagy amikor külföldi vendégművészekkel dolgozhatok együtt. Van, akivel a közös munka óta folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és időnként találkozunk a világ egy-egy pontján – épp, ahol sikerül.
– Milyen alkotói folyamatok állnak önhöz a legközelebb? Megfigyeli a különböző rendezők munkáját? Lehet és kell azonosulni?
– A rendezői koncepció megértése és a rendező szándékaival való összhang alapvető fontosságú, de ez az attitűd az előadás minden alkotóeleme szempontjából elengedhetetlen. Szeretem látni a nagy egészet, viszont azon belül kíváncsi vagyok minden kisebb egységre is. Talán emiatt különösen közel áll hozzám a díszlet- és kellékgyártás folyamata, gyakran ellátogatok a gyártóműhelyekbe, és szívesen követem, ahogy a produkciók látványvilágához tartozó jelmezek, kiegészítők, hátterek készülnek. Az előadásokon talán nem is mindig lehet olyan részletesen megfigyelni, de az Operaház játszóhelyeinek színpadain látható minden egyes bútor, tárgy, szobor külön-külön is egy-egy igazi műalkotás.
– Szeptemberben egy előadás keretein belül kerül színpadra Mozart egyik daljátéka, valamint Menotti egyfelvonásosa. Hogyan viszonyul ezekhez a darabokhoz?
– A telefont már korábban is ismertem, viszont a Bastien és Bastienne-nel most találkoztam először. Ennek köszönhetően nem volt semmiféle előzetes élményem a művel kapcsolatban, így teljes mértékben a saját benyomásaimból alakíthattam ki az előadás világát. A gyermekekhez szóló produkciók kifejezetten közel állnak hozzám, mert amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőasszisztens képzésén tanultam, sokat dolgoztam az akkori színművész-bábszínész szakirányos hallgatókkal, így örömmel veszek részt újra ilyen típusú munkában.
– Az előadás gyerekeknek szól, méghozzá az Operaház szokatlannak mondható terében. Jelent ez bármilyen nehézséget?
– Számomra nem problémát jelent, inkább a különleges lehetőségeket látom benne. A történet a nagyszínpadon fog játszódni, a függöny előtt. A zenekari árkot felemeljük, így a teret is tágítjuk, valamint közelebb hozzuk a művészeket a gyerekekhez. Lesznek még a térhasználattal kapcsolatban kisebb-nagyobb furfangosságok, de azokat nem szeretném előre elárulni, legyen meglepetés.
– A Bastien és Bastienne című darab színpadra állításán rendezőként dolgozik, A telefon című alkotás esetében viszont egy meglévő produkciót kell gyerekelőadássá varázsolnia. Van különbség a két feladat között? Mire készülhet a közönség?
– A telefon valóban egy átrendezés. Ez játékmesterként eggyel ismerősebb terep, hiszen időnként előfordul, hogy a rendező engedélyével hozzá kell nyúlnunk egy előadáshoz és át kell gondolnunk egy-egy kisebb részletet. A telefon már több átdolgozást is megért, több helyszínen is ment, és a díszletének is voltak különböző változatai. Ezúttal az eredeti háttérhez nyúlunk vissza, amely az Operaház Szfinx-teraszát idézi. A Bastien és Bastienne-t teljes egészében saját koncepció alapján állítom színpadra, külön díszlet készül hozzá. Alapvetően hagyományosnak mondható, de helyenként mai elemeket is tartalmazó rendezésre lehet számítani.
Az interjú eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
