A Magyar Nemzeti Balett principáljának, Yakovleva Mariának négy abszolút kedvenc szerepe van: Tatjana, Júlia, Giselle és az a Manon, akivel márciusban pályáján a harmadik alkalommal találkozik. E darab kapcsán beszélgettünk vele gazdag életútjáról, valamint számos külföldi, és a budapesti társulatban végzett, kiemelkedő színvonalú munkájáról.
– Nem 2022-ben járt először Budapesten, de míg korábban mindig vendégként jött ide, két és fél évvel ezelőtt egy teljesen más helyzetben, a Magyar Nemzeti Balett principáljaként kezdte a szezont. Izgult, félt? Milyen érzések voltak önben?
– Bevallom, volt bennem bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy elfogadnak-e, hogy jól fogom-e érezni magam. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy elhagyjam Bécset, ahol tizenhét évet töltöttem, és egy kicsit aggódtam, milyen lesz majd Budapesten. Abban, hogy igent mondtam Solymosi Tamás hívására, nem csupán az számított, hogy tetszett a repertoár, és izgalmas szerepeket kínált, mert a karrier csak egy szempont. Közrejátszott az is, hogy ismertem őt, Bécsben a Coppéliában, az Anyeginben táncoltunk együtt. Mindig nagyon tisztelte a partnereit, a kollégáit, felkészült volt, pontos, körültekintő. Feltételeztem, hogy balettigazgatóként sem változott meg a személyisége.
Az egyik balettmesterünkkel dolgoztam Bécsben, ismertem Tanykpayeva Aliyát, Taran Dumitrut, tehát voltak emberek, akiknek a véleményére támaszkodhattam, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen könnyű lesz a beilleszkedés. Ez az első pillanattól motivált és motivál azóta is. A Magyar Nemzeti Balettben ugyanis különlegesen jó a légkör, abszolút támogató a közeg, ami egyáltalán nem jellemző nemcsak a balettre, de a művészeti világra sem. Itt viszont mindig az az érzésem, hogy csapatként gondolunk egymásra, vagy még inkább úgy, mint egy százharmincegynéhány tagú hatalmas családra, amelybe a táncosok mellett a segítőinktől, a balettmestereken át az irodai kollégákig ugyanúgy beletartoznak.
– Nem Solymosi Tamás az egyetlen magyar balettigazgató, aki komoly hatással volt a karrierjére.
– Ifj. Harangozó Gyula az egyik legfontosabb ember a pályámon. A diplomavizsgámat látta Szentpéterváron, egy évvel később pedig, amikor Bécsben balettigazgató lett, meghívott szólistának. Tizenkilenc évesen, neki köszönhetően álomszerűen indulhattam. Óriási lehetőségeket kaptam tőle, szinte az összes repertoáron levő főszerepet rám osztotta, még A hattyúk taváét is, amire egyáltalán nem számítottam, mert azt nálunk Oroszországban a nagyon magas, hosszú lábú balerináknak tartják fönn. Gyula komoly kihívások elé állított, mindig sokat kért, bár soha sem lehetetlent, így pedig rengeteget tanulhattam.
És ebben az évadban ismét együtt dolgoztunk a Coppéliában. Az volt az első főszerepem Bécsben, és különleges élmény volt most újra átélni. Még az akkori korrekcióira is emlékeztem! Tizenkilenc évvel ezelőtt technikailag nagyon nehéznek éltem meg, a színpadon szinte csak a kivitelezésre koncentráltam, most viszont egyszerűen csak élveztem a táncot.
Yakovleva Maria A hattyúk tavában 2023-ban – fotó: Nagy Attila
– A márciusi Manon szintén egy újratalálkozás. Esetleg újrafelfedezés?
– Biztos vagyok benne, hogy újabb árnyalatokat, újabb mélységeket fogok találni benne. Manon nagyon komplex szerep, olyan, mintha a három felvonásban három különböző embert látnánk. Az elsőben egy naiv fiatal lány, aki a felhőtlen boldogságot keresné Des Grieux oldalán. A másodikban egy előkelő nő, aki élvezi az életet. A vagyon keménnyé, már-már arrogánssá teszi, de a szerelem ezt képes felülírni. A harmadik felvonás a veszteségé, a reményé, a beteljesületlenségé, majd a tragédiáé.
Először huszonegy évesen táncoltam, akkor csupán egy Júlia és egy Giselle állt mögöttem drámai szerepként, aztán pedig 2013-ban, már több tapasztalattal. Most, tizenkét év elteltével egészen más emberként térek vissza hozzá, akaratlanul is beleépítve a történetbe a saját privát és szakmai élettapasztalatomat. Egyébként emiatt is hálás vagyok Tamásnak, aki tiszteli a tapasztalatot.
Feszített munkatempóban dolgozunk, amit nagyban könnyít, ha nem a nulláról kell kezdeni, ha valakinek van gyakorlata a testet-lelket igénybe vevő drámai szerepekben, ugyanakkor ez a helyzet engedi, hogy az adott kereteken belül minden feladatba magunkat is belevigyük. Ezt hatalmas ajándéknak élem meg, mert van benne Manon, és lesz benne Bajadér, amelyben eddig Gamzattit táncoltam, most pedig Níkia leszek, vagy volt benne Spartacus az előző évadban, szintén debütként, tehát a továbblépés, a fejlődés lehetőségét is megkaptam.
– Egy-egy szerep esetében nem csupán a librettókra és a koreográfiára hagyatkozik, hanem nagyon komoly kutatásokat végez, olvas, felvételeket néz. Miért fontos ez önnek?
– Meg kell értenem a karakter minden motivációját, ami csak az alapműből, az író szavaiból lehetséges, a részletes jellemzésekből, személyiség- vagy környezetleírásokból, és nem ritkán azokból az apró, odavetett megjegyzésekből, a kisebb epizódokból, amelyek a librettóból kimaradnak. A felvételek pedig azért hasznosak, hogy lássam, mi az, ami a közönség számára is érthető, meggyőző, nem csupán üres gesztus.
– Mondja, még mindig meglepődnek a rövid haján?
– Egyre kevésbé. Sokan kérdezték, miért, volt, aki azt hitte, lázadás, de egészen egyszerű az ok: édesanyámnak mindig rövid haja volt, ami nekem nagyon tetszett. Először tizennégy éves koromban próbálkoztam, még a Vaganova Balettakadémiára jártam. Akkor előkaptam az ollót, és magamnak vágtam egy frizurát. El lehet képzelni, hogy sikerült. Ráadásul pechemre pont akkor kellett megcsináltatnom az első útlevelemet, és hát egy ilyen fotóval… Tizenegy évvel ezelőtt aztán „hivatalosan” is levágattam a hajam. Egy Achilles-ín szakadás után voltam, és ahogy a műtét után mankóval bicegtem ki a kórházból, arra gondoltam, itt az idő. Természetesen akkor már profi fodrászhoz mentem.
– Ez nem okozott soha problémát a jelmeztervezőknek?
– Parókával mindent meg lehet oldani. Most egy picit hosszabb, és épp a Manon miatt, de ha lemennek az előadások, visszatérek a klasszikus pixie-hez.
– Budapest a bázisa, innen utazik gálákra, vendégfellépésekre.
– Igen, és ezért a lehetőségért megint csak nagyon hálás vagyok Tamásnak. A saját pályájáról tudja, hogy ezek a meghívások nemcsak motiválóak, de visszahatnak a társulatnál végzett munkára is. Az, hogy olyan koreográfusokkal találkozol, akikkel esetleg otthon nem dolgoznál, vagy vendégként olyan darabokat tanulsz be, amelyek a jelenlegi társulatodnál valami miatt épp nincsenek repertoáron, egyrészt motiváló, másrészt a szakmai fejlődés lehetőségét biztosítja, ebből pedig a hazai kollégák és nézők is profitálnak. És persze rendkívül inspiráló dolog új kultúrákat megismerni, új emberekkel találkozni, vagy épp régi ismerősökkel összefutni. Ez pozitív érzelmekkel, energiával tölt fel, és úgy jössz haza, hogy itthon is jól akarsz táncolni.
Az interjú eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
