Kaneko Miyuji zongoraművész két országot is hazájának mondhat: Japánban született, de tíz évet élt Magyarországon, majd visszatért Ázsiába, azóta pedig folyamatosan járja a világot. Japán és magyar identitását is ugyanolyan erősnek érzi, bár elmondása szerint ez a kettősség nehézségekkel is együtt tud járni. A fiatal művész nemrég a Zeneakadémián adott koncertet Fülei Balázzsal, és mesterkurzust is tartott. Ennek alkalmából ültünk le vele beszélgetni.
- hirdetés -
– Milyen élményt jelentett számodra a koncert és a tanítás?
– Ez volt az első olyan alkalom, amikor az alma materem, a Zeneakadémia saját szervezésében játszhattam itt koncerten, korábban mindig különböző zenekarok meghívására léptem fel szólistaként. Emiatt már önmagában felejthetetlen élmény volt számomra, és ugyanennyire örültem annak a lehetőségnek is, hogy mesterkurzust tarthatok, ráadásul kamarazenei formációknak. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha „karmester” lennék, hiszen a produkció egészére kell ránézni, és az egyes szólamokhoz külön-külön lehet javaslatokat tenni.
Visszatérni abba az intézménybe, ahol az ember maga is tanult, számomra olyan érzés, mint hazamenni a rokonaimhoz. Hiába nem ismertem személyesen egy diákot sem, akikkel foglalkoztam, mégis úgy tekintettem rájuk, mintha a rokonságomban a fiatalabb generációnak adnék át valamit az élettapasztalatomból. A jó hangulat is hamar megteremtődött, mivel számos közös ismerős és téma merült fel, így könnyen tudtunk egymáshoz kapcsolódni.
– Menjünk vissza a gyerekkorodhoz, hiszen nem egy átlagos gyerek életét élted: hatévesen Japánból Magyarországra költöztél a szüleid nélkül. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
– Felnőtt fejjel úgy látom, hogy ez valóban kalandos és egyben ritka lépés volt. Az rendszeresen előfordul, hogy Ázsiából Magyarországra érkeznek fiatal tanulók, de általában családi kísérettel. Nálunk ez másképp történt, mivel a szüleim olyan munkát végeztek Japánban, amit nem tudtak volna egyszerűen otthagyni. Viszont édesanyám révén nekem volt magyar rokonságom, így a nagyszüleimhez tudtam költözni Kismarosra. Extra körülmény volt ez is, hogy nem egy nagyvárosba jöttem, hanem egy kis helységbe a Dunakanyarban.
De ennek köszönhetően, hogy kiskoromban Magyarországra kerülhettem, a magyar identitásom legalább annyira erős lett, mint a japán. Sok esetben ugyanis az egyik identitás gyengébbé tud válni, mint a másik, attól függően, hogy hol tölt el több időt az ember. De úgy érzem, nálam mindkettő egyensúlyban van, amire büszke vagyok.
– Milyen pluszt ad számodra a kettős identitás?
– Lehet, hogy nehéz elképzelni, de amennyire vonzónak tűnik az, ha az embernek a születése pillanatától kezdve kétféle családi háttere, kultúrája van, ezt sokszor egyáltalán nem könnyű megélni. Főleg kisgyerekként nehéz feldolgozni azt, hogy tulajdonképpen mindkét helyhez tartozik az ember, de igazán egyikhez sem. Ha lemegy a játszótérre, kiközösítik a gyerekek, mert másképp néz ki. De az iskolában is lehet olyan érzése, hogy nem tud teljesen beilleszkedni.
Nekem tinédzserkorom után szűnt meg a kisebbségi érzésem, egyrészt annak köszönhetően, hogy ott volt a zene. Zenéléskor ugyanis nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű, vagy milyen a bőrszíne. Másrészt azzal tudtam túllépni ezen az érzésen, hogy ugyanolyan stabillá építettem mindkét identitásomat. Tehát akár Japánban, akár Magyarországon vagyok, meg tudok állni a saját lábamon.
– Visszatérve a tanulmányaidhoz, az is érdekes momentum, hogy bár gyerekként a rendkívüli tehetségek osztályába jártál a Zeneakadémián, a felsőfokú tanulmányaidat nem ott, hanem Japánban végezted. Miért döntöttél így?
– Úgy gondolom, nagyon szerencsés voltam, mert egy fantasztikus időszakban, a legnagyobb professzoroktól tanulhattam a Zeneakadémián. És az órák mellett az ember 12–13 évesen oda tudott lépni hozzájuk a büfében, hogy váltson velük pár szót, ami akár életre szóló élményt is jelenthetett.
– Kikre gondolsz például?
– Olyan egyéniségekre, mint Vásáry Tamás, Rados Ferenc vagy Kocsis Zoltán, de az is előfordult, hogy besétált mondjuk Mischa Maisky. Saját zongoratanáraim Eckhardt Gábor, Keveházi Gyöngyi és Wagner Rita voltak, kamarazene-órákat pedig Devich Jánostól vehettem. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen tanároktól tanulhattam, és itt térnék rá arra a kérdésre, amit eredetileg feltettél, hogy ennek ellenére miért mentem Japánba.
A tanáraimnak kimondatlanul volt egy olyan alapelvük, hogy egy jó tanár–diák kapcsolat maximum öt évig tarthat. Utána sok esetben már szinte családivá válik a viszony, ami a szakmai szempontok rovására mehet. Ahhoz, hogy a diák tovább tudjon fejlődni, új impulzusokra van szüksége. Elkezdtünk tehát beszélgetni arról, hogy merre menjek tovább, és ilyenkor fel-felmerült a külföld, de 2005/2006 körül az internet hiánya miatt még nem volt annyira egyszerű megszervezni, mint mostanában.
Ekkoriban egyszer csak kaptam egy telefonhívást Japánból, hogy szeretnének felajánlani nekem egy ösztöndíjat Tokióban. Megkérdeztem a tanáraimat és más szakmabelieket is, hogy mit gondolnak az ötletről, és legnagyobb meglepetésemre szinte egytől egyig támogattak. Pedig akkoriban szokatlannak számított, hogy valaki Ázsiába menjen komolyzenét tanulni. Ezek után úgy döntöttem, hogy elfogadom az ösztöndíjat, ami azt is magával hozta, hogy meg tudtam erősíteni a már említett japán identitásomat is.
Kaneko Miyuji – fotó: Seiichi Saito
– Hogyan indult el a karriered Japánban?
– 2011-ben, épp Liszt születésének 200. évfordulóján kezdtem el koncertezni professzionális zongoraművészként. Japánban ezt hivatalosan is be szoktuk jelenteni egy koncerttel és sajtótájékoztatóval együtt. Onnantól kezdve egy olyan karriert próbáltam építeni, ami szintén nem hétköznapi a komolyzenében: az első 10 évben mondhatni, hogy szinte feladtam az európai lehetőségeimet, és Ázsiára fókuszáltam.
Úgy láttam, hogy azzal a sok tapasztalattal, amivel annak idején Magyarországon gazdagodhattam, sokkal jobban fogom tudni a szakmát segíteni odakint. Épp akkoriban indult el egy rohamosan fejlődő folyamat Ázsiában a komolyzene és azon belül a zongora területén is, így szükség volt olyan emberekre, akik hiteles forrásból tudnak interpretálni vagy akár előadást tartani a zeneszerzőkről, művekről.
– Hogy érzed, mennyire volt eredményes ez a célkitűzés?
– Úgy tekintek vissza az elmúlt 13–14 évre, hogy sikeresen tudtam ezt képviselni mindenütt, és nemcsak koncertzongoristaként. Rendszeresen ellátogatok különböző oktatási intézményekbe ismeretterjesztő koncertet tartani, ahol a liszti hagyományokat próbálom hitelesen átadni a fiataloknak. De nemcsak iskolákban szeretek beszélni a darabok között, hanem koncerttermekben is.
Úgy vélem, hogy a közönségnek teljesen más élmény úgy hallgatni például egy Liszt- vagy Bartók-művet, ha előtte kap róla izgalmas információkat.
Tapasztalatom szerint ezt mindig pozitívan fogadják, valószínűleg azért is, mert e mögött nem a marketing és üzlet van, hanem jómagam őszinte indíttatása. És nem is arról van szó, hogy nem tudtam eleget gyakorolni, és azért beszélek ennyit. (nevet)
Amit talán szintén érdemes megjegyezni, hogy erre Európában is egyre nagyobb szükség van, mert a közönség egy részének nem magától értetődő egy-egy műsor. Legutóbb pont Párizsban, egy kulturális fővárosban tapasztaltam azt, hogy a koncert előtt kiállt a színpadra a szervező a darabokról mesélni.
– A darabválasztást mennyire határozzák meg a magyar gyökereid?
– Arra törekszem, hogy lehetőség szerint mindig legyen magyar szerzőtől – Liszttől, Bartóktól vagy Kodálytól – legalább egy mű a programban. De ettől függetlenül a repertoárom mindent magában foglal, ugyanúgy játszom barokkot is, mint kortárs zenét. Ha pedig külföldön vagyok, akkor szeretek egy-egy japán művet is megmutatni, akár csak ráadásként.
Kaneko Miyuji a Fülei Balázzsal közös zongoraesten – fotó: Erdős Dénes
– A zenélésen kívüli tevékenységeid közé tartozik az is, hogy Japánban rádióműsort vezetsz. Hogyan jött ez a lehetőség?
– Ebbe is váratlanul csöppentem bele. Nyolc éve meghívtak a japán állami rádióba, az NHK-ba vendégnek egy olyan műsorba, amiben fiatal muzsikusok mutatkozhatnak be. Miután leadták az adást, pár hónap múlva megkeresett a producer, hogy szeretnének műsorvezetőnek felkérni. Nagyon meglepődtem, és eleinte izgultam is egy kicsit, ugyanis az ázsiai országokban sokkal nagyobb a szigorúság az állami csatornákon. Például felsőfokú, akadémiai szintű nyelvezetet illik használni, illetve a zeneművek felkonferálásakor is egy konkrét sorrendet kell követni. Szerencsére ezeket sikerült hamar megtanulni, és most már arra tudok koncentrálni, hogy a nálam fiatalabb vendégek is minél oldottabban, családias légkörben tudjanak bemutatkozni.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Az elkövetkező 10–20 évben egy olyan missziót szeretnék végezni, amivel tovább tudom ápolni a japán–magyar kulturális kapcsolatokat. A két ország jó viszonyban van egymással, de ezen folyamatosan kell dolgozni. Itt említeném meg mentorom, Kobajasi Kenicsiró nevét, aki évtizedeken át tulajdonképpen az egyetlen ikonikus személy volt ezen a téren. A mester idén lett 84 éves, így elképzelhető, hogy előbb-utóbb már nem vállal több koncertet Magyarországon.
Azt viszont nem hagyhatjuk, hogy kárba vesszen az a rengeteg kapcsolat, amit ő kiépített. Jómagam ezért kötelességemnek érzem, hogy ezt a feladatot a magam módján és az adott korszakhoz szabva átvegyem majd tőle. Ehhez viszont a közeljövőben már elengedhetetlen lesz, hogy rendszeresen „hazalátogassak” Magyarországra is, erősítve ezzel a két hazám közötti oda-vissza együttműködést. Ezzel szeretném meghálálni a sorsnak azt, hogy kettős az identitásom.
