Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Parlando "Ehhez kell a bécsi életérzés"

“Ehhez kell a bécsi életérzés”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Sok magyar vonatozik át Bécsbe azért, hogy Sissi kastélyának lábánál elkortyoljon egy narancspuncsot vagy megkóstolja Ferenc József kedvenc csemegéjét, a császármorzsát. A híres bécsi adventi vásárok után újév reggelén újra emlegetjük majd a várost. Miközben kint szállingózik a hó, a Staatsoper lassan megtelik a „Raymonda” című balettelőadás főpróbájára érkezőkkel. Az előadás után a kantinban beszélgettem Varga Tamással, a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistájával Bécsről és az Újévi koncertekről.

– Fiatalon – nagyon fiatalon – került a Bécsi Filharmonikus Zenekarba.

– A 29 éves az a „nagyon fiatal” kategóriába nem tartozik bele. Tulajdonképpen 20 éves korom óta zenekarban dolgoztam: eleinte az Orfeo Zenekarban, később az Operaházban, azután a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában – tehát ez már a negyedik nagyobb váltás volt, hogy ide kijöttem.

– Biztosan sokan kérdezték már: hogyan jött a lehetőség a Bécsi Filharmonikusoknál?

– Egyszerűen megüresedett az állás, kiírták a próbajátékot, én jelentkeztem, és tekintettel arra, hogy azért volt egy pár versenydíjam, illetve szólócsellista voltam az Operaházban és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában, így meghívtak próbajátékra, és egy négyfordulós, két napig tartó felvételi után megkaptam az állást.

– Amikor bekerült az együttesbe mi jelentett nehézséget számára? Miért Önre esett a választásuk?

– Azért választottak ki a sok csellista közül, mert azt mondták, hogy nem csak az számít, hogy ki a legjobb. Itt arról van szó, hogy a próbajáték végén, aki megkapja az állást, azért kapja meg, mert ő olyan módon zenél, olyan hangzást kínál, amire úgy érzi a zenekar, hogy igen, ez beleillik a mi hangzásvilágunkba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez 100%-ig az, amit itt csinálnak, csak az éppen aktuális versenyzők közül ő volt az, aki a leginkább abba az irányba muzsikált, amit itt elvárnak. Amikor az ember ide bekerül, akkor ez egy fejlődési folyamat kezdete. Akár a hangzást, akár a zenei kifejezést tekintve az ember próbál beilleszkedni ebbe a csapatba, ami nagy kihívás volt. Én egy bő félév után Újévi koncertet játszottam, aminek nagy tradíciója van és ezt félév alatt nem igazán lehetett megtanulni. Egyrészről vezetnem kellett a szólamot, másrészről nagyon figyelni arra, hogy mi is itt a tradíció, mit is csinálnak. Ez mondjuk nem volt egyszerű.

Varga Tamás

Az első produkciómmal nagyon nagy szerencsém volt, mert ott Bach-passiót játszottunk és én előtte hosszú évekig az Orfeo Zenekar tagjaként nagyon sokat játszottam barokk zenét, de jártam ki Jordi Savallhoz is Spanyolországba, Barcelonába. Az a műsor olyan volt, hogy jobbat nem találhattak volna ki nekem első produkcióként. Úgy éreztem magam, mint hal a vízben. Érződött, hogy igen, itt ül valaki, aki tudja, hogy mit csinál. Lehet, hogyha a nagy szimfonikus repertoárból ástak volna elő valami furcsaságot, akkor kellemetlenebbül éreztem volna magam.

– Vagy kortárs zenét…

– A kortárssal nincs bajom, mert a kortársnak kisebb a tradíciója. Itt az a kérdés, hogy beül az ember egy zenekarba és rögtön vezetni kell. Hogyha lett volna egy műsor, aminek bécsi tradíciója van és nagyzenekari – bár Bécsben a Haydn-Mozart tradíciót megtanultam, – azzal lehet, hogy problémám lett volna abban az értelemben, hogy hogyan tudok úgy vezetni, hogy közben ne lépjek senkinek sem a lábujjára. De Bachnál nagyon jól kiismertem magam a barokkhoz fűződő múltam miatt, így nagyon jól sikerült.

– Említette a zenekar egyedi hangzásvilágát. Hogyan tudná megfogalmazni, mi jellemző a Bécsi Filharmonikusokra ebből a szempontból?

– Pont ez a nehézsége. Ha ezt meg lehetne fogalmazni, akkor egyszer valaki megfogalmazná, és aztán ezt mindenki szépen otthon elolvasná, megtanulná, eljönne a próbajátékra és nagyon jók lennének az esélyei. Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Ez egy kombináció, ami egyrészről intenzitás, másrészről egy könnyedség a hangban. Egy olyan hang, ami nem erőszakos, de mégis mindig ott van. Ha valaki jár a koncertjeinkre, érzi, hogy miközben a vonósok megpróbálnak egy kerek és semmiképp nem éles hangot produkálni, van egy olyan törekvés, hogy teljesen mindegy, hogy milyen zenekari részlet van, hány fúvós, rezes játszik, a vonósok mégis hallatszódnak. Ennek megvan a maga technikája, hogy hogyan lehet egy viszonylag nagy és telt hangot megteremteni anélkül, hogy az ember átmenne durvába. Ugyanakkor itt persze nem csak hangzásról, hanem zenei megoldásokról is szó van, hogy egy átvezetés hogyan működik, miként tud mindez együtt lenni. Ezek azok, amiket csak akkor lehet igazán megtanulni, ha itt bent ül az ember.

– Hogyan fogadták magyarként az zenekarban? Mi jellemző a Bécsi Filharmonikusok összetételére?

– Nincs annak jelentősége, hogy magyar, lengyel vagy ausztrál. Ez a zenekar egy nemzetközi társulat. Ma már Magyarországon is van néhány külföldi zenész egy zenekarban, de csak elvétve. Itt a bécsiek és az osztrákok abszolút kisebbségben vannak. Tehát ez egy nemzetközi nagyzenekar, ugyanúgy, mint bárhol a világon. Ha megnézünk egy amszterdami Concertgebouwt vagy a Berlini Filharmonikusokat, netán a Bayerischen Rundfunkot, az összes nagyzenekarban, ahol igazán jó minőségre vágynak, ott nemzetközi társaság jön össze. Nálunk is egész Európa jelen van: svájciak, németek, belgák, franciák, oroszok, lengyelek, csehek, románok, magyarok. Igazság szerint nem számít, hogy honnan jön az ember. Az számít, hogy hogyan játszik.

– Magyarországról ki játszik még a zenekarban?

– Többen vagyunk. Közvetlen kollegáim Nagy Róbert, a második szólócsellista és Somodari Péter, a harmadik szólócsellista. Van egy bécsi születésű, de magyar származású csellista is, Bornemisza Csaba. Rácz Ödön a szólóbőgős, Kovács Tibor szlovákiai magyar, a másodhegedűben játszik. Vannak külsősök – egy hárfás és egy bőgős, – akik rendszeresen dolgoznak velünk.

– Miben látja a különbséget budapesti és bécsi élete között?

– 18 éve élek Bécsben. Ez még nem az életem fele, de a tudatos életemnek a fele. Én, mint zenész, és mint dolgozó ember, a biztonságot és a kiszámolhatóságot látom Bécsben. Az rettentően ráül az emberre, ha ez nincs meg. Azt nem tudom, hogy pontosan ugyanennyit keresek-e mostantól nyugdíjazásig, de hogy van állásom, azt tudom. És ha ezen keretek között normálisan tervezek, akkor az működni fog. Itt teljesen normális dolog az, hogy az ember hitelre csinál egy csomó mindent. Mert azt mondom, hogy jó, hát még nincs meg rá a pénz, de tudom, hogy meg lesz. Tíz év múlva meg lesz. Miért kellene megvárni a tíz évet, amíg összegyűjtöm és majd akkor megkapni azt, amit szeretnék.

Meg lehet csinálni, mert itt az ember megbízik abban, hogy működik és nincs létbizonytalanság.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában 1996-98 között voltam tag, és már akkor időről időre úgy mentünk be, hogy elég nyúzott arcokat látott az ember, mert a Reggeli krónikában már megint azt mondták, hogy a rádió vezetősége azon gondolkodik, hogy – anyagi okok miatt – szélnek kellene ereszteni a zenekart. Én onnan ’98-ban eljöttem, de ez 20 éve semmit nem változott.  Ez olyan, mintha egy társkapcsolatban én időről időre elmondom a feleségemnek, hogy: „Hát én nem tudom, hogy milyen ez a kapcsolat, hogy kéne-e ebben maradni, vagy nem, vagy hát a fene tudja…” Aztán utána azt mondom neki, hogy: „Hát végül is jó ez, oké, csináljuk tovább!” És megint eltelik fél év, minden jó, és akkor megint: „Hát nem is tudom, vannak itt gondok.” Amit Magyarországon időről időre tapasztalok, hogy az emberek türelmetlenek, rosszkedvűek, morcosak, udvariatlanok. Bécsben, azt hiszem, hogy sokkal könnyebben belefér egy mosoly, hogy az ember kicsit visszalép, és azt mondja, „Tessék, menjél, nem gond!” Nincs az az érzés, hogy ha nem törekszem, nem csinálom, akkor biztos, hogy lemaradok és mehetek segélyért.

Mikor kiköltöztem, hónapokig nem használtam az autómat, mert működik a város. Bécs – az élhetőség tekintetében – a világranglistán hol első, hol második. Az infrastruktúra és a kultúra, ami egy fővároshoz tartozik, az itt kiváló. Most már van három operaház, rengeteg színház, koncertterem, minden, ami kell. És ettől ez egy nagyon élhető város.

– Magyarországra már csak kirándulni járnak a családdal?

– Amennyire én látom, Magyarországon a koncertszervezés úgy működik, hogy ha valakivel összefut az ember valahol, akkor azt észben tartják. Ha jön egy koncertlehetőség, akkor eszükbe jut, hogy hát az X-szel én múlt héten találkoztam, hívjuk fel őt. Pontosan tudom, hogy akkor tudnék sokkal aktívabb lenni Magyarországon, hogyha egy évben legalább tízszer elmennék egy koncertre, egy premierre. Amik persze jó koncertek, meg jó premierek, tehát nem csak pofavizitről szól a dolog.

Varga Tamás

Ott lennék: megérkeznék egy órával a koncert előtt, sétálgatnék, beszélgetnék a szünetben, utána elmennék egy sörre, majd visszajönnék Bécsbe. Ha ezt csinálnám havonta egy évig, biztos, hogy sokkal több koncertem lenne, mert akkor megint benne lennék a köztudatban. Amikor eljöttem, volt egy bizonyos karrierem és sokan ismertek. Azóta beláttam, hogy ennek már rég vége. Azóta felnőtt egy komplett zenész generáció, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Most már azt kell mondanom, hogy lehet, hogy Japánban jobban ismernek, mint Magyarországon, mert ott rendszeresen vannak koncertjeim és fellépéseim, írnak rólam és a lemezeimről az újságban, tehát ott benne vagyok a vérkeringésben. Időről időre, mikor Magyarországon vagyok, ha találkozok valakivel, mindig elmondom, hogy jönnék, szívesen csinálnám. Többre egyszerűen nincs időm és energiám. Azt nem tudom felvállalni, hogy évente tízszer átszaladok egy koncertre meg egy premierre.

– Gondolkoztam, hogy megkérdezem, hogy hogyan telik egy átlagos napja, de szerintem olyan nincs.

– Minden nap más. Operapróbák, operaelőadások, filharmonikus zenekari próbák, koncertek, turnék. Közben a kamarazene produkciókhoz a felkészülés, a próbák, a gyakorlás, tehát nincs két azonos nap.

– Ennyi feladat mellett belefér a tanítás az életébe?

– Hivatalos státuszban nem vagyok semelyik iskolában. Van egy-két privát növendékem, de maximum egy-kettő. Többet nem szoktam felvállalni, mert nem fér bele időbe.

– Ha saját, vagy a Bécsi Filharmonikusok naptárát nézi, mennyire lát előre, mennyire van teli a határidőnaplója?

– Majdnem napra készen látom az előadásokat 2017. szeptember közepéig, de egy dolgot beírtam 2019 májusára is, mert el akarom játszani. Az időpontok lassan megtelnek 2018 októberéig.

– Itt a karácsony, jön az év vége, ami egyben a bécsi Újévi koncert közeledtét is jelenti. A Bécsi Filharmonikusok éves programjában milyen súllyal van jelen az Újévi koncert?

– Az Újévi koncert nagyon nagy szervezést jelent, egy nagyon komoly fellépése a zenekarnak, hiszen mégiscsak 50 millióan látják élőben. Ez a háttérben történik. Számunkra nem mondom azt, hogy ugyanolyan koncert, mint a december eleji meg a január végi, de nincsen nagyon nagy különbség. Erre is fel kell készülni, ez is hozzátartozik a munkához. Nálunk, szólócsellistáknál általában minden harmadik évben kerül valakire a sor, tehát háromévente játszok az újévi koncerten. Az első Újévi koncert persze nagyon különleges volt, aztán ehhez is hozzá szokik az ember. Az én első Újévi koncertemet Lorin Maazel vezényelte.

Varga Tamás

– Szokták mondani, hogy Strauss zenéje a klasszikus zenén belül könnyedebb. Ez azt is jelenti, hogy könnyű eljátszani ezeket a műveket?

– Nagyon nagy koncentráció egy újévi koncert: sok rövid kis darab egymás után, rengeteg hibázási lehetőséggel. Ha leülünk eljátszani egy Brahms-, Beethoven-, vagy Mozart-szimfóniát, ami harminc-negyven perc, akkor ott van három-négy hely, ahol koncentrálni kell. Egy átmenet, vagy „vigyázz, ott vissza kell ugrani” vagy valami ilyesmi. Az Újévi koncerten fél percenként, percenként jönnek a helyek, amikre nagyon oda kell figyelni: visszaismétel, nem ismétel vissza, visszaugrik a darab elejére, amikor visszaugrott van-e ismétlés, stb. Attól függ, hogy milyen a darab. Nagyon észnél kell lenni. És azért is észnél kell lenni, mert mégiscsak ott van élőben a tévében, ott az ember nem szívesen húz bele a szünetbe.

– Ki, mikor, hogyan és mi alapján dönti el, hogy ki vezényelje az újévi koncertet?

– A zenekar vezetősége, a gazdasági igazgató és az elnök dönt. Mivel ők aktív zenekari tagok, vagyis játszanak velünk – nem annyit, mint mi, de azért a nagyobb részét – ők pontosan tudják és hallják – akár csak itt a büfében, ahogy beszélgetnek a kollégák, hogy ki az, akit szívesen látunk, ki az, akivel esetleg problémáink vannak, és arra reagálva hívják meg a karmestereket a következő szezonra.

Varga Tamás gordonkaművész (1969)

Tanulmányai:

1983-1987: Bartók Béla Konzervatórium (Kertész Ottó)

1987-1992: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola – gordonkaművész

(Mező László, Rados Ferenc, Kurtág György)

1989: Tel-Aviv-i Rubin Akadémia

Nemzetközi gordonka- és kamarazenei versenyeken nyert jelentősebb díjai:

1989: Prágai Tavasz Nemzetközi Gordonkaverseny V. díj és Martinu különdíj;

1990: Duinoi Nemzetközi Gordonkaverseny II. díj

és Caltanisetta Kamarazenei Verseny II. díj (Haffner-trió)

1992: Pretoria Unisa Trannsenet Nemzetközi Gordonkaverseny II. díj

és Kortárs Mű Legjobb Előadója különdíj

1993: a banffi Kamarazenei Fesztivál ösztöndíjasa

Főbb munkahelyei:

1994-1998: Magyar Állami Operaház, szólamvezető csellista

1996-1998: Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, szólócsellista

1998- : Bécsi Staatsoper Zenekara, szólócsellista

2001- : Bécsi Filharmonikusok, szólócsellista

– A műsor-összeállításba van beleszólása a zenekarnak, vagy az a karmester privilégiuma?

– Ez egy közös munka. Egy program összeállítása az mindig háromtényezős: van a zenekar, a karmester és a koncertszervező. Ha mi vagyunk a koncertszervezők – nekünk van egy saját bérleti sorozatunk, – akkor a zenekar meg a koncertszervező ugyanaz, tehát akkor két embernek kell megegyeznie, hogy mi legyen a műsor. De ha turnéra megyünk és játszunk a Carnegie Hallban, akkor meg kell beszélni, hogy nekik mi illik a programjukba. Nem lehet, hogy ők vendégül látták pl. a chicagóiakat és két nappal előttünk ugyanazt a műsort eljátsszák véletlenül. A karmesternek is adunk egy irányt, hogy arra gondoltunk, hogy esetleg ilyet, olyat, amolyat… aztán ő javaslatot ad. Ez megegyezés kérdése.

– Az újévi koncerteken vannak vissza-visszatérő művek. Ezek esetében tud újat (radikálisan újat) mondani egy karmester?

– Radikálisan talán nem, de tud. Az interpretációnak mindig van helye és nem csak helye van, hanem igény is van rá. Nem igazán szeretünk olyan karmesterekkel dolgozni, akik semmitmondóan valamit vezényelnek, aztán majd mi eljátsszuk, ahogy szoktuk. Ezzel az „ahogy szoktuk”-kal az a baj, hogy én el tudom játszani, ahogy én szoktam, meg a kollégám is eljátssza, ahogy ő szokta, de az nem feltétlenül ugyanaz, és akkor rögtön nem működik a produkció. Egy karmesternek meg kell mutatnia az irányt.

– Ki volt a karmesterek közül, aki a legnagyobb változást hozta?

– Nagy valószínűség szerint Nikolaus Harnoncourt volt az, aki az Újévi koncertek keretein belül a leginkább változtatott a hagyományon, de minden karmester hozza a saját személyiségét. Mi ismerjük ezeket az embereket, akikkel dolgozunk, és ahogy Zubin Mehta dolgozik vagy Lorin Maazel dolgozott, Riccardo Muti, azokat mind tudjuk. Az egyik majd ilyen irányba fog menni, a másik olyan irányba, tehát igazán nagy meglepetés nincs a dologban. Most érdekes lesz, hogy hogyan fog működni Gustavo Dudamellel, mert ő először csinál ilyen programot.

– Megmondom őszintén épp Harnoncourt-t szerettem volna kiprovokálni, mert ő személyes kedvencem. Milyennek látta ön – a pályája elején szintén csellistaként induló – karmestert?

– Én dolgoztam Harnoncourt-ral rendszeresen, de nem mindenben vettem részt, amit ő csinált. Az Újévi koncerteket pl. nem játszottam vele. Egy fantasztikus koponya volt, akinek ugyanakkor meg volt az a hátránya, hogy nem igazán karmesternek készült és hiába töltötte el a szakmai életének a nagyobbik felét karmesterként, ő azért sosem lett az a fajta karmester, aki kiáll, elkezd vezényelni és rögtön mindent tudunk, hogy mit kell csinálni. Megkaptuk tőle a kottát, amit részletesen jelölt és megkaptuk az instrukciókat szövegben. Az ő próbáin nagyon sok volt a beszéd, jelentősen kevesebb a zene, mint egy olyan karmesterén, aki valóban karmesternek tanult, készült föl és lett világhírű. A zeneiségükről nem akarok beszélni, mert mind fantasztikus koponyák és zenészek, de ahogy Lorin Maazel, Zubin Mehta, Christian Thielemann vezényel, és Herbert von Karajan, ami az ő vezénylésükben, mint információ átjön a zenészek felé, az egészen más szinten van, mint ahogy pl. Harnoncourt vezényelt. Tehát Harnoncourt-nál meg kellett beszélni, hogy mit akar, aztán elvezényelte, és akkor a kettőből össze lehetett valamit rakni. A végeredmény lehet ugyanolyan jó, csak az odavezető út volt különböző. Nekem nem tetszik a zenei biznisz, amely szerint a világ nem igazán fogadja el azt, ha valaki specialista. Tehát egy idő után belekényszerítik az embereket abba, hogy mindenkinek mindent kell tudni. Mikor Harnoncourt elkezdett Denevért meg Aidát vezényelni, az szerintem nem igazán volt szerencsés döntés. De ezt sokan mások is megcsinálták, pl. John Eliot Gardiner vezényelt Víg özvegyet. Ezeket félrelépéseknek tartom, ezek szerintem nem a karmestereknek az igényei meg az ötletei, hanem a lemezcégek meg az ügynökségek azok, akik belelökik őket egy ilyen helyzetbe. Ha az ember egy igazán jó Aidát akar hallgatni, akkor másfelé keresget. De lehet, hogy ez csak személyes ízlés. A zenekaron belül sincs olyan karmester, akit mindenki szeretne. 150-en vagyunk, a vélemények mindenkiről megoszlanak.

A vezetőség megpróbálja a többség véleményét követni, mert akkor tudunk jól dolgozni, ha olyan emberekkel dolgozunk, akiket a többség szeret és elfogad.

– Egyszer Orosházára utaztunk rokonokhoz autóval és Harnoncourt Walzer revolution c. lemezét tettem be. Mamám, aki nem zeneértő, a hátsó ülésről egyszer csak – egy Joseph Lanner-darab közben – megjegyezte, hogy ez biztosan az Újévi koncert felvétele… Valahogy ha meghallunk egy ilyen zenét egyből asszociálunk Ausztriára és Bécsre. Mitől ízig-vérig bécsi ez a muzsika?

– A valcer-ritmus. Abban a pillanatban, hogy ezt az ember elkezdi magyarázni, hogy a kettő az hamar jön, a három meg későn, akkor az egész tönkremegy. Az biztos, hogy nem egyenletes egy-két-há’. Tehát a bécsi zene nem konkrétumokról szól, hanem hangulatról. Te most kijöttél három napra Bécsbe. Hazamész, és minden, amit föl lehet sorolni: hogy ott volt az Operaház és az milyen szép volt, az mind jó, de ha megmarad egy érzet a városról, ami nem arról szól, hogy az a ház milyen szép volt, azon a karácsonyi vásáron milyen szép piros lámpák voltak, hanem a város egészéről marad meg. Ez az az érzet, ami benne van a valcerben. Ha elkezdem valakinek magyarázgatni, hogy játszd a kettőt hamarabb, a hármat később, akkor nagyon odafigyel, de az egész csak sántítani fog és nem lesz belőle valcer. Mert ennek úgy kell mennie, hogy szinte föl se tűnjön, hogy ez így van jól. Ezt tényleg csak akkor lehet csinálni, ha itt és benne ül az ember. Ugyanakkor arról is szó van, hogy ez olyan, mint egy tégely, amit lehet ide-oda tologatni: a szinte észrevehetetlenül hamarabb jövő kettőtől a másik végletig. És a két szélsőség között rengeteg lehetőség van. Ez attól függ, hogy milyen zene jön hozzá, milyen dinamika. Ez most ismétlése a témának, vagy első eljátszása, stb. ez mind összeadódik. Nem véletlenül van az, hogy ezt itt a bécsiek el tudják játszani és aztán az egyéb országokban, ha ezzel próbálkoznak, akkor az ember azt mondja, hogy hát igen, valcer, valcer, de azért nem az igazi. Ehhez kell a bécsi életérzés.

(Via Parlando)

* Virág Barnabás ének-zenetanár – karvezető, zenei könyvtáros (Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár, Kecskemét)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X