Folytatódik sorozatunk legendás színházi szerelmek nyomán. Legújabb epizódunkban a magyar színháztörténet egyik legkontúrosabb és legkarcosabb női egyéniségének, a mélyről építkező Mezei Máriának és a magyar irodalom emblematikus szerzőjének, Márai Sándornak történetét idézzük fel. Betoppanás az öltözőbe, örvények, titkok, elhallgatások, fogyasztói kultúra kontra egyéniség, Krisztina tér, Ótátrafüred, felébredés. És a Sirály.
„Az emberek kényelmesek, s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el.” – Márai Sándor
Ellentétek és hasonlóságok
Márai Sándor a visszafogottság, a jól fésült finomhangolás, a polgári miliő és az etikett mestere. A polírozatlan vágyakat a külső megítélésnek alárendelő. A társadalmi kereteket és szabályokat tiszteletben tartó. Számára ijesztő az a bátor, ám gyakran végletes, olykor önveszélyes ritmus és „rendszerhekkelés”, amit a színésznő képviselt.
Mezei Mária eleganciájában és dívaságában echt underground – a zabolátlan, szókimondó punk csaj. Egy nőstény tigris. Intellektusában ösztönös. A szabályokat nem mindig tisztelő, a konvenciókat felülíró, öntörvényű, allűrmentes, színtiszta vegyérték.
Ez a két karizmatikus, európai műveltségű, irodalmi vonzalmú ember, szerelmük ellenére egymásban, egymással az egyensúlyt nehezen találta. Mezei mindig elment a falig. Márai mindig megtorpant a fal előtt egy lépéssel. Mezei átlépte a határt. Márai a határküszöb előtt futamodott meg.
Sejtelmek, rejtelmek
„Az emberek semmitől nem félnek úgy, mint ettől a felismeréstől: a pillanattól, amikor az élet felfedi álarcait.” – Márai Sándor
Mezei Mária és Márai Sándor szerelmének története rengeteg elhallgatása és titka miatt teljességében jóformán közvetíthetetlen egy lineáris, minden részletet egyértelműen megvilágító dramaturgiában. Történetüknek nincs igazi eleje, közepe, vége, csak sokat eláruló töredékei, felvillanásai, el-elcsípett végszavai.
A színházi világgal aktív kapcsolatot ápoló szerző 1941 táján jelent meg a színésznő öltözőjében először, feltehetőleg gratuláció gyanánt. (Nincs pontos forrás, hogy melyik színházban, és mikor.) A találkozás körülményeit tekintve, mindössze annyi tudható, hogy mindkettőjük pályafutásuk egyik csúcskorszakában álltak akkoriban.
Márai egyetlen nyilatkozatában sem mondta ki Mária nevét, ahogyan a színésznő sem. Bensőséges viszonyukra a legdiszkrétebb, legtitokzatosabb módon vigyáztak, nem akarták a pletyka és az intrika járataira felültetni különös érzelmüket. Márai aggastyánkora utolsó évében ejtette ki először nyilvános riport keretében a színésznő nevét, erről később. Mezei, amikor memoárjában említést tesz élete egyik legmeghatározóbb élményéről, sem írja le Márai nevét, mindössze úgy hívja: „Valaki”.
Mezei így emlékezik vissza: „Végszóra, mint egy Pirandelló darabban, kinyílt az ajtó, s belépett Valaki, magasan és ismerősen. A hangja az én hangom volt, a szeme az én szemem, sokáig azt képzeltem, hogy tüdeje, a szíve, a mirigyei és a lelke is közös az enyémmel. Ő mutatta meg nekem a világot. Volt egy prémgalléros kabátja. Egyszer belebújt az arcom a puha prémbe: velem már soha nem történhet semmi baj, mert végre hazaértem. ”1
Márai a Sirály című filozofikus regényében örökítette meg a Mezei-szerelem lenyomatait és inspirációit: „Késő elhatározni kettőnk között valamit. Valaki vagy valami már határozott helyettünk. Mert hiába mégy el most, s én hasztalan engedlek el… a személyiségek és helyzetek, akik voltunk és vagyunk, amiben éltünk, haltunk és élünk, bolond körtáncba kezdettek, veled, velem és másokkal (…).
Meg akartam kérdezni, nem ismerős-e magának ez a szoba? És ez a helyzet? Az, hogy itt van velem? Nem érti? (…) Csakugyan együtt voltak már ők, ketten, abban a félelmes és közömbös véletlenben, ami az élet. Most nagy és mély a szoba, mint a múlt. Ebben a múltban, amely áttöri súlyos áradásával a jelen pillanatának gátját (…). Ez a pillanat még az enyém, s egyszer van az életben. Most nem vagyok fiatal, sem öreg, nincs múlt, se kötelesség, nincs ismerősség, sem idegenség, most csak a pillanat van.”2
A felfokozott érzelmi lavinákkal tarkított románc titokban szövődött a két ember között, aminek többek között az is oka, hogy Márai nős volt. Noha gyakran viszonyokba bocsátkozott a művészvilág különböző nőtagjaival, a Mezei-történetről nem igazán tudott senki egy-két megbízható cinkoson kívül.
Mindketten rajongói voltak az európai kultúrának és az irodalomnak – Mezei egykor francia-filozófia szakos bölcsész, József Attila évfolyamtársa volt Szegeden. Kapcsolatuk nem tartott sokáig, Márainak „nyűg” lett a mély érzelem, akadályozta karrierjének kiteljesedésében, túl nagy energiát igényelt számára ez a kötelék, így 1943-ban szakításra került sor. Mezei a következőképpen írt erről:
„De jött egy délután, a Krisztina téri cukrászdában. Lazacos szendvicset evett, s udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre. Más dolga van, el fog menni… Szólt a harang, a galambok repültek, amikor elindultunk az Erzsébet-híd felé. Tudtam, amikor kiléptünk a cukrászda ajtaján, hogy ez a valaki leszúrt engem, kés van a hátamban, folyik a vérem, s olyan fáradt vagyok, hogy meghalok. De még éltem három esztendeig, aztán valóban belehaltam. Feltámadtam, mert művész vagyok, mégis örökre fáradt, mert ember vagyok.”3
A szétválás mindkét félnek traumát okozott, a kínosságot az egyre élesebbé és veszélyesebbé váló háborús atmoszféra pedig csak doppingolta. Márai a Sirály című regényében örökítette meg a nagyközönség előtt soha fel nem fedett nagy szerelmet. Mezei két legnagyobb ívű alakítása ezután következett, az egyik a Vígszínházban a Tűzvész női főszerepe Páger Antal mellett, majd a független, pacifista Madách Színházban a Rosmersholm Várkonyi Zoltán mellett.
A vészkorszakot nem megvárva, súlyos egészségügyi problémái miatt végül úgy döntött, hogy Ótátrafüredre megy. Itt egy „Lalo” nevű német fiatalember jóvoltából mélyebbről megismerte a Biblia írásait, tanításait. Vívódásait, gyógyulásának lelki stációit, felébredéseit Hoztam valamit a hegyekből című írásában (amelyet később Budapesten elő is adott) örökített meg a színésznő.
Lezárás
Egy vagány sárospataki intermezzo után Mezei visszatért Budapestre. A spirituális felébredés után átértékelte addigi életét, és tudta, hogy színészete nem folyhat tovább abban a mederben, amelyben azelőtt. Missziója volt. Segítenie, szolgálnia kellett az embereket.
1946 februárjában régi barátja köszöntött újra öltözőjébe egy előadás után… A dal pedig elindult újra – ám már korántsem olyan szenvedélyes, heves mederben, ahogyan azelőtt. Szerelmük barátsággá, inkább egyfajta szellemi szövetséggé finomodott, amely ezúttal Mezeinek lett „nyomasztóbb”. „Nem akarom ezt a kísértetjárást, nem akarom, nem akarom. Több ez… jobb ez… messziről… Az emlék kell, nem ő. Iszonyú ez, de így van. Így van.”
Nagy beszélgetések, levelezések után Mezei úgy döntött, hogy végleg összegzi és elengedi a Márai-köteléket, ahogyan Szigethy Gábor fogalmazott: „Megpróbálja józanul elrendezni, lezárni élete legnagyobb szerelmi és szellemi élményét.” Nem csupán egy meghatározó érzelmi, hanem egy társadalmi, kulturális időszak is vége felé járt mindkettőjük életében ekkoriban. Az egyre élesedő politikai helyzetben többször kerültek mindketten a rágalmazás, gúnyolódás és rosszindulat kereszttüzébe, miszerint a régi világ klerikális polgári csökevényei.
„A félművelt ember, tehát a civilizációba szürkülő kultúra legjellegzetesebb fogyasztója, semmit nem gyűlöl úgy, mint az egyéniséget és a pontos, eredeti kifejezést.” – Mezei egyik legkedvesebb idézete Márai Kassai őrjáratából
Emigráció
1948-ban Márai Sándor emigrált. Nem sokkal ezután Mezeit 1949-ben száműzték a színpadokról, az új rendszerben nem kapta meg azt a méltó státuszt, amelyet megérdemelt volna. Egy évtizedig megalázó, méltatlan helyzetekben kellett helytállnia. A feladás azonban nem a Mezei-féle vonal. Életművének talán legmeghatározóbb színházi előadását, a Bujdosó lányt készítette el.
Borzalmas évei után a ’60-as évek hozta vissza számára az érdemes intézményes fellépéseket (például Az apáca, a Stuart Mária, Az ifjúság édes madara vagy a Warrenné mestersége). 1973-ban a hongkongi influenza szövődméye egy évtizedre ágyhoz kötötte, oxigénpalackkal, messze a színpadtól. Utolsó fellépése Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verse volt a televízióban. Legendásan gazdag könyvgyűjteményében számos Márai-kötet szerepelt, amelyeket gyakran forgatott élete végéig.
Hogy a kaliforniai San Diegóba eljutott-e bármiféle Mezei-előadás híre vagy felvétele, kétséges, talán egy-egy film, de az sem biztos. Mezei Mária 1983. április 20-án, Márai Sándor 1989. február 21-én hunyt el.
„Nem tudni, Márai Sándornak mikor s hányszor jutott eszébe Mezei Mária, s egyáltalán eszébe jutott-e hosszú élete során. De 1988-ban, aggastyán korában váratlan kérdéssel fordul egy otthonról érkezett újságíróhoz: »Van-e Budapesten olyan színésznő, mint Mezei Mária?«”4
Hivatkozások
1 Mezei Mária: Vallomás-töredékek. Budapest, A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.
2 Márai Sándor: Sirály. A sziget. Budapest, Helikon Kiadó, 2003.
3 Mezei Mária: Vallomás-töredékek. Budapest, A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.
4 Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem. Dokumentumok alapján elképzelt valóság. Budapest, Helikon Kiadó, 2011.
5 Márai Sándor: Sirály. A sziget. Budapest, Helikon Kiadó, 2003.
Bibliográfia
Barabás Tamás: Mezei Mária. Budapest, Officina Nova, 1988.
Márai Sándor: Sirály. A sziget. Budapest, Helikon Kiadó, 2003.
Mezei Mária: Vallomás-töredékek. Budapest, A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981.
Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem. Dokumentumok alapján elképzelt valóság. Budapest, Helikon Kiadó, 2011.
Szigethy Gábor: Pikáns zsoltár – Mezei Mária. Budapest, Kortárs Kiadó, 2021.