A drámatörténet regényes nőalakokat ismer. Naivák, kékharisnyák, királynők, bakfisok, szófogadók és engedetlenek, konokok vagy éppen simulékonyak. Nórától a bolond Ásvaynéig mindenki megtalálhatja a maga aktuális kedvéhez, élethelyzetéhez, lelkiállapotához, értékrendjéhez kapcsolódó figurát. Sorozatunkban arra a kérdésre próbálunk alternatívákat mutatni, mitől kortalan és értékálló Shakespeare gazdag női karakterológiája. Epizódunkban Katalin kerül a középpontba.
Oroszlánszelídítés vagy érzelmi dimenzióváltás?
Shakespeare 1590-1594 között keletkezett művének hősnője különleges változáson megy át. Katalin személyiségének főbb vonásai a történet során csak finomhangolódnak, tartása, ereje a régi marad. Hol vagyunk még a csehovi mélymenetektől? Shakespeare korában még nincs lélektani merülés, azaz komplexebb lelki folyamatok megjelenítése, inkább egyfajta modellálás szerint jelennek meg a karakterek. Ha figyelünk azonban, számos izgalmas pszichológiai aspektust nyújthat A makrancos hölgy, ezen belül is, hogy miért mutat ennyire lázadó, tiltakozó attitűdöt a darab során ez a fiatal nő.
Katalin nem tud azonosulni a tradíciók számára szűkösnek vélt kereteivel, miszerint a nő pusztán eszközként, hozománytól függően vehető, adható, cserélhető. A rendkívül determinált társadalmi környezetben egyetlen út nyitott számára: a szélsőséges, már-már groteszkbe hajló tiltakozás. A komédia műfaj- és stílusvilág hatására rendkívül vidám és szórakoztató ez a darab, azonban egy tágabb és mélyebb igényű értelmezésnél már sokkal inkább tragikumot, mint komikumot idéz Katalin története – a női szerepek szempontjából legalábbis mindenképpen.
A makrancos hölgy ribilliói valójában nem Petruchio (és a többi kérő), sokkal inkább a számára elfogadhatatlannak ítélt patriarchális és nyomasztó lehetőségek ellen irányulnak. A korabeli páduai konvenciók és sztereotípiák szerint egy nő számára semmilyen más opció nincs az életben egy vásári tragikomédiát idéző házasságon, és egy mindent eltűrő, kiszolgálói női pozíción kívül. Shakespeare Katalinja a maga „kissé” agresszív módján veri ki magánforradalmát ez ellen. (A dramaturgia erős rokonságot mutat például Lope de Vega, Calderón, vagy Moreto nőábrázolási metódusaival, amelyek nőtörténeti szempontból szintén, a maguk módján igyekeznek rést ütni a sztereotípiákon és az elvárásokon.) Katalin beszól, visszaszól, rúg, harap, üt. Vagány, félelmet nem ismerő, de kissé kétségbeesett lázadásában veszte csak egy: beleszeret a saját férjébe.
A líraiságtól távol, a földön két lábbal álló, renitens és számító Petruchio sorsa is tragikomikus – és éppen itt jöhet a következtetés, hogy Shakespeare darabjában kevésbé annyira oroszlánszelídítésről, mint markáns érzelmi dimenzióváltásról van szó. Petruchio nem végez különösebb „piackutatást” döntéseit illetően, intuíciójára hallgatva nevén nevezi a dolgokat – ráadásul ha lehet azonnal. A „Tetszik? Megszerzem. Nem tetszik? Hagyom.” pórias, faragatlan elven működik. Tragikomédiájában éppen a túlzottan gyakorlatias „jó munkás ember” hozzáállásának hangolódása hoz változást. Ember nincs, aki végig tol egy ilyen trippet egy ilyen lehetetlen természetű nővel, bármennyi hozománya legyen is! Katalin is egészen nyugodtan hígmezőre küldhette volna Petruchiót is, ahogyan addigi kérőit, vagy megszökhetett volna tőle, de nem tette. Esetük a ledönthetetlen fal találkozása a megállíthatatlan ágyúgolyóval – akárcsak Goldoni Mirandolinájában.
Katalin szélsőséges amazonsága végül egy megszelídült, alázatos (ám korántsem megalázkodó), matriarchátusbeli státuszra kerül, ami egyértelműen Petruchiónak, és az általa lelkében bekövetkezett érzelmi dimenzióváltásának, semmint a társadalmi normáknak szól. Az pedig, hogy arra a lépésre képes, amit a zárójelenetben produkál, nyíltan, mindenki szeme és füle hallatára, éppen erejét és bátorságát bizonyítja. Nem arról tesz tanúbizonyságot, hogy „megtört” vagy „betört”, hanem, hogy ereje és rátermett volta egy megváltozott, magasabb tudatossági, érzelmileg érett szintre és minőségre került.
