A drámatörténet regényes nőalakokat ismer. Naivák, kékharisnyák, királynők, bakfisok, szófogadók és engedetlenek, konokok vagy éppen simulékonyak. Nórától a bolond Ásvaynéig mindenki megtalálhatja a maga aktuális kedvéhez, élethelyzetéhez, lelkiállapotához, értékrendjéhez kapcsolódó figurát. Sorozatunkban arra a kérdésre próbálunk alternatívákat mutatni, mitől kortalan és értékálló Shakespeare gazdag női karakterológiája. Epizódunkban Júlia kerül a középpontba.
- hirdetés -
Minden idők talán legismertebb tragédiája 1597-ben jelent meg először, keletkezése kicsivel korábbra, 1591-1595 közöttre datálható. A számos színházi, filmes és egyéb művészeti adaptációt megélt remekmű főhősnőjét a legkülönbözőbb megközelítésben és stílusban közvetítették már. Esetünkben egy másik tragikus ívű Shakespeare-mű felől közelítünk a Rómeó és Júlia felé, amely talán még inkább árnyalhatja a Rómeó és Júlia vezérfonalát. Ha Shakespeare Antonius és Kleopátrája az érett, felnőtt, ám óvatos, sebeket, frusztrációkat, kellemetlen korábbi tapasztalatokat tudattalanul is applikáló – és ventiláló – szerelmi összefonódás, akkor a Rómeó és Júlia a fiatal, félelmet, körültekintőséget hírből nem ismerő, tiszta szerelem legkristályosabb víziója lehet. Amíg az Antonius és Kleopátra a sokak számára bejáratos párkapcsolati játszmákat működteti, gyakran blokkolva ezzel az érzelmi megélés kiteljesedését, addig a Rómeó és Júlia teret ad az improvizatív gesztusoknak, a megismételhetetlenség varázsának, és az intuitív, legösztönösebb megéléseknek és áramlásoknak.
Shakespeare idővonalán Júlia az örök fiatalság vitathatatlan képviselője, azonban egy olyan dimenzión, amely minden szenvedély és megengedés ellenére a tudatosságot sem mellőzi. A veronai fiatal nemes lány forradalmi lüktetésű, ugyanakkor esze is a helyén van. Rómeónál ez már kevésbé ennyire evidens. Júlia szembeszáll ranggal, családdal, névvel, titulussal, hamis tekintélyelvűséggel, óvva inti Rómeót, hogy lehetőleg ne a holdra esküdje szerelmét, mert az bizony változékony, kiszámíthatatlan… Rómeó szerelmi lendülete heves és nagy lánggal ég, releváns cselekvőképessége azonban Júlia mögött marad.
Az ösztönösség és eszeveszettség különös ötvöződésével Júlia a történet igazi mozgatórugója. Ha drasztikusan akarnánk fogalmazni, Rómeót valamilyen szinten kótyagos dilettánsnak is nevezetnénk, aki érzelmeinek viharában minden ésszerűséget kioltva a holdra igyekszik esküdözni, csillapíthatatlan szexuális vágy fűti, és különösebb agyi funkciók nélkül lép a tettek mezejére. Amikor azonban valóban élesbe kanyarodik sorsuk, sorra húzza be a furcsaságokat, irányultsága pedig jóformán abban kimerül, hogy mérget vásárol magának, és mártírkodik. Eközben Júlia folyamatosan, minden eszeveszettség ellenére egyfajta „tudatosságról” tanúskodik. Intuíciója mellett egy szinten elmésségével is hangolja az eseményeket. A furcsa disszonanciában forradalma az őrület és tisztánlátás bizarr finomhangolása. Ebben a harcban szövetségesével, a dadával összefeszül, sőt, később már Lőrinc barátot is kiosztja.
Mindentől függetlenül, Rómeó is elismerésre méltó, bátor jellemvonásokkal bír, de kevéssé olyan tudatos szinten, mint Júlia – és itt érezhető talán leginkább centruma ennek a halhatatlan erejű, generációkon átívelő és inspiratív, fiktív főhősnőnek. Júlia az örök fiatalságon, tisztaságon, rátermettségen, forradalmiságon túl okos, sőt viszonylag tudatos, még a legmagasabb hőfokon is. Shakespeare női idővonalán ezek a rendkívül evidens, tiszta Júlia-vonások az idő előrehaladtával óhatatlanul is transzformálnak, először egy furfangos, játékos (Viola – Vízkereszt, vagy amit akartok; Rosalind – Ahogy tetszik), majd egy érett, rafinált, negatív aspektusban játékosság helyett már inkább játszmázó, esetenként kiszolgáltatott, tehetetlen minőségen (Kleopátra; Rousillon grófnő Minden jó, ha a vége jó).
Legendás csatornák szélessávon
Elsőként egy nemzetközi, majd egy hazai meghatározó Rómeó és Júlia színpadi adaptációit idézünk. Egyetemes kultúrtörténeti értékek szempontjából mindkét eset kulcsfontosságú, a huszadik század színháztörténetének éppen olyan sarkalatos pontjai, mint az ikonográfiájának.
1940-ben egy nagyszabású amerikai turné keretében próbálta meghódítani az amerikai közönséget előadásával az akkor már európai – főként a brit színpadokon – hatalmas sikereket és elismeréseket nyert színészpáros, Vivien Leigh és Laurence Olivier. Rendkívül kidolgozott, látványvilágában tűpontos produkciónak bizonyult, az európai, főként a brit tradíciókkal dolgozó pár azonban kevéssé tudta meghódítani az Államokban a közönséget. Egyes feltételezések szerint ennek oka leginkább az volt, hogy Olivier túl sokat vállalt: egyszerre volt rendezője, főszereplője, zeneszerzője a projektnek.
A színészóriás precízitását, szakmája iránti lelkiismeretességét tekintve azonban ez talán nem kielégítő és hihető história. Más felvetések szerint a túlzottan negatív irányú sajtókommunikáció tette tönkre az azonban egyáltalán nem elítélendő és rossz előadást. A korabeli kritikák semlegesek, esetenként támadóak voltak. Lehetett ennek hátterében, hogy Vivien Leight, aki éppen akkor volt túl az Elfújta a szél bődületes sikerén, nem tudta hova tenni a publikum lírai Júliaként. Scarlett O’Hara amazonságának súlya és ereje még túlságosan is élt a köztudatban, és a szelídebb forradalmat vívott Júlia ezzel még ekkor nem vehette fel a harcot.
Vivien Leigh és Laurence Olivier (1940) – forrás: YouTube
Mindent összevetve, valószínűleg az időzítéssel lehetett probléma a Leigh és Olivier-féle a Rómeó és Júliának. Az Elfújta a szél diadala, a második világháború drasztikus szelei (és annak bezavaró kultúrpolitikai aspektusai) mind mind hozzátettek ahhoz, hogy ez a két már fiatalon legendás művészegyéniség ne léphessen arra a titulusra ezzel a remekművel, ahová sorsuk, tehetségük és elhivatottságuk valójában predesztinálta volna őket. Talán túl sok lett volna a jóból.
Ennél jóval pozitívabb a hazai színháztörténet talán legemblematikusabb Rómeó és Júlia előadása. A Vígszínház 1963-as adaptációját Várkonyi Zoltán rendezte, főszereplői pedig Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán volt. J. C. Trewin brit színházkritikus nagy elismeréssel nyilatkozott az előadás kapcsán. Nemes egyszerűségében, természetességében, hétköznapiságában találta leginkább nagyságát az előadásnak, amely a történelmi, kosztümös jelleg ellenére ki tudott lépni a fajsúlyok és a szoborgyártások markáns kontúrjaiból, egy üde, fiatalos, lüktető hangulat és színészvezetés szellemében – a két főszereplő transzcendentális szférákat csatornázó volumenéről, „személyükre szabottságáról” nem is beszélve. A 60-as évek forradalmi, fiatalos, tiszta lendülete hatotta át ezt az előadást.
„Véleményem szerint megszoktuk, hogy a történelmi drámák jelmezei olyanok legyenek, mint az operett-jelmezek. Csillogjanak, tündököljenek. A Várkonyi Zoltán rendezte előadás más felfogásban hozta színre Shakespeare történetét. A Vígszínházban Verona hétköznapjait éli. Utcáján narancsárusok, szolgák és kofák színes tömege. Verona urai pedig, ha kedvük tartja, kőlépcsőre ülnek. Ide, ebbe a miliőbe aligha illenék bársony és selyemruha. A szépség nem egyenlő a cicomával. (…) Júlia ruháiról – Várkonyi Zoltánnal közösen kialakult véleményünk – az volt, hogy olyan egyszerűek legyenek, mint Hamupipőke ruhái.” – Láng Rudolf jelmeztervező
