Kereken 50 millió font (58 millió dollár; 23,112 milliárd forint) – ennyit kellene összegyűjtenie jövő márciusig a londoni National Portrait Gallerynek, hogy Angliában tudják tartani Joshua Reynolds 1776-ban festett egészalakos portréját, amelyen egy bennszülött díszöltözetet viselő tahiti férfi látható. Ha az összeg addig nem jön össze, a képet bárki megveheti, akár külföldi vásárló is, és ki is viheti az országból.
James Cook matrózként kezdte szolgálatát a Brit Királyi Haditengerészetnél, és az évek során onnan emelkedett egészen a kapitányi rangig. Éppen negyven éves volt, amikor 1768-ban őt bízták meg, hogy Tahitire vigyen egy tudósokból álló társaságot, akik a Vénusz bolygó vonulását akarták onnan megfigyelni. Ezt követően Cook – a brit admiralitás neki adott titkos megbízását követve – körbehajózta és feltérképezte Új-Zéland szigeteit és Ausztrália keleti partvidékét. Miután 1771-ben hazatért, szinte azonnal új feladotot kapott, és 1772-ben elindult második csendes-óceáni útjára (amelynek során a világon először hajózta körbe az Antarktiszt).
Ekkor találkozott Polinéziában egy Omai nevű ottani fiatal bennszülöttel, aki Ra’iatea szigetéről származott, amelyet azonban nem sokkal korábban bora-bora-i harcosok szálltak meg, és az ott élők nagy részét kiirtották. Omai családja is az áldozatok között volt, ő maga azonban el tudott menekülni. Miután találkozott a brit felfedezővel, csatlakozott hozzá, hogy vele együtt Angliába utazzon, és ott megpróbáljon támogatást és fegyvereket szerezni, hogy visszafoglalhassa a szülőföldjét.
Omai két évig hajózott Cookkal, majd 1774-ben vele együtt érkezett meg Angliába; ő volt a második polinéziai ember, aki Európába került.
(Az első egy Ahutoru nevű tahiti férfi volt, akit Louis-Antoine francia tengernagy, Bougainville grófja hozott 1769-ben Párizsba csendes-óceáni útjáról.) Omai emiatt persze hatalmas szenzációnak számított: a brit nemesek körében szívesen látott híresség lett – találkozott III. György királlyal is –, és portrét festett róla William Hodges, John Webber, Nathaniel Dance, William Parry, és a Királyi Akadémia akkori elnöke, Joshua Reynolds is.
1776 nyarán Cook ismét útnak indult a Csendes-óceánra, hogy ezúttal annak északi részét térképezze fel, és vele együtt hajóra szállt Omai is, hogy hazatérjen a szigetvilágba; 1777 augusztusában telepedet le Huahine szigetén, ahol egy európai stílusú házat és szőlőt vásárolt, valamint maori szolgákat tartott. Cookot később az út során 1779 februárjában a bennszülöttek egy összecsapás során megölték, és minden valószínűség szerint Omai is abban az évben halt meg, a becslések szerint nagyjából huszonhat évesen.
A Reynolds által Londonban festett, 230×140 centiméteres portrét a művész már készítésének évében, 1776-ban bemutatta a Royal Academy nyolcadik kiállításán. (Korábban természetesen több vázlatot is készített a festményhez, ezek egyike, egy Omai fejét megörökítő ceruzarajz ma az Ausztrál Nemzeti Könyvtár gyűjteményében található.) Ezt követően a kép haláláig a műtermében maradt, majd négy évvel később, 1796 áprilisában a Greenwood’s aukciósházban elárverezték, ahol Michael Bryan műkereskedő vásárolta meg 100 guinea-ért. Ő egyből továbbértékesítette a festményt Frederick Howard író-politikus-diplomatának, Carlisle 5. grófjának, aki ismert műgyűjtő is volt.
Omai portréja ettől fogva két évszázadon át a Howard-család birtokában maradt, míg a 13. gróf, Simon Howard úgy nem döntött, hogy a birtok költségeinek fedezése céljából eladja.
És bár először felajánlotta a képet a Tate Gallerynek, az általuk kínált 5,5 millió fontos vételárat nem fogadta el, hanem beadta a festményt a Sotheby’s árverésére, ahol is 2001 szeptemberében – 7 millió fontos becsérték után – Guy Morrison londoni műkereskedő 10,3 millió fontért szerezte azt meg. (Ez akkor nemcsak a Reynolds egy művéért valaha kifizetett legmagasabb összeg volt, de a második legtöbb, amennyit mindaddig egy brit művész festményéért adtak.)
Hamar kiderült, hogy a kereskedő John Magnier dublini üzletember és műgyűjtő megbízásából licitált, aki egy évvel később kiviteli engedélyt is kért a képre, hogy azt írországi otthonába szállíthassa. A festményt ekkor 12,5 millió fontra taksálták, és az exportengedély érvénybe léptetését egy évvel elhalasztották, hogy a vételárat összegyűjthessék, és a portrét Angliában tarthassák. A Tate Gallery természetesen újra érdeklődött a kép megszerzése iránt, sőt rajtuk kívül a Royal Museums Greenwich és a yorkshire-i Whitbyben található Cook Captain Memorial Museum is.
Állítólag egy névtelenséget kérő adományozó ki is fizette volna a 12,5 millió fontot, ám Magnier végül úgy döntött, hogy nem adja el a képet, viszont
ha ő nem viheti ki az országból, akkor nem járul hozzá, hogy az Angliában nyilvánosan bemutatható legyen.
Hosszas huzavona után – miközben a festmény egy raktárban volt elzárva – 2005-ben a Műalkotások Exportjának Ellenőrző Bizottsága (miután Magnier hozzájárult, hogy a festmény szerepeljen a Tate Britain nagy Reynolds-tárlatán) ideiglenes kiviteli engedélyt adott a portréra, így az a következő hat és fél évben az Ír Nemzeti Galériában volt látható, majd 2011-ben visszaszállították Angliába. Ezt követően Magnier újabb ideiglenes kiviteli engedélyt kért rá, ám azt – hosszas jogi procedúrák után – végül a londoni Legfelsőbb Bíróság 2015-ben elutasította.
Azt nem tudni, hogy a festmény azóta gazdát cserélt-e, mindenesetre az biztos, hogy jelenlegi tulajdonosa tavaly év elején egy új, állandó kiviteli kérelmet nyújtott be, hogy a most már 50 millió fontra becsült festményt bárkinek a világon eladhassa. Erre válaszul márciusban az Egyesült Királyság művészeti ügyekben illetékes minisztere idén július 10-ig exporttilalmat adott ki az Omai-portréra, majd ezt meghosszabbította 2023 márciusáig. Vagyis
Nagy-Britanniának ennyi ideje maradt, hogy összegyűjtse ezt az összeget, ha ez nem sikerül, akkor a kép bárkinek eladhatóvá válik, és ha a vevő külföldi, akkor akár el is viheti az országból.
Jelenleg elsősorban a londoni National Portrait Gallery mutatja a legélénkebb érdeklődést a festmény iránt. (Érdekesség, hogy az ő birtokukban – igaz, csak „részben” – már van egy olyan alkotás, amely a tahiti férfit ábrázolja: William Parry Omairól, Sir Joseph Banksről és Daniel Solanderről 1775–76-ben festett hármas portréját 2003-ban közösen vásárolta meg 950.000 fontért az NPG, az Amgueddfa Cymru, vagyis a Walesi Nemzeti Múzeum és a már említett Cook Captain Memorial Museum.)
Persze az összeg hatalmas, és az állami segítségek igencsak korlátozottak: a Nemzeti Örökség Emlékalapja – amelyet a brit nemzeti lottó bevételeiből működtetnek – évente 5 millió font támogatást tud műtárgyvásárlásra fordítani, a Művészeti Alap pedig még ennyit sem, hiszen nekik a teljes tavalyi támogatásuk az Egyesült Királyság összes múzeumának műtárgygyarapításához 3,3 millió font volt. Persze végső soron az állam is a zsebébe nyúlhat, és ott vannak még az egyéni adományozók is, akik fontosnak tartják, hogy Omai portréja egy angliai közgyűjteménybe kerüljön, és így a nemzeti vagyon része maradjon.
És ez nem is teljesen reménytelen vállalkozás: 2009 februárjában például Tiziano Diana e Actaeon című, 1556–59-ben festett nagyméretű vásznát hasonló összefogás nyomán tudta megvásárolni Sutherland hercegétől 50 millió fontért (akkor 70,6 millió dollár) a londoni National Gallery és a National Galleries of Scotland, majd 2012 februárjában ugyanez a két múzeum ugyancsak a hercegtől hasonló módon szerezte meg a festmény párját, a Diana e Callistot is 45 millió fontért (71,7 millió dollár); a két festményt azóta felváltva állítják ki a két múzeumban.