A napokban zár be a New York-i 24. utcában lévő Gagosian Galleryben az az Icons From a Half Century of Art (Ikonok egy fél évszázad művészetéből) című zártkörű, csakis előzetes bejelentkezéssel látogatható, értékesítéssel egybekötött kiállítás, amelyen mások mellett Jean-Michel Basquiat, David Hockney, Jasper Johns, Donald Judd, Gerhard Richter, Mark Rothko, Richard Serra, Frank Stella és Cy Twombly munkáiból vásárolhatnak a legvastagabb pénztárcájú műgyűjtők. A galéria a ritka alkalmat Andy Warhol egyik hatalmas méretű Mao-portréjával „hirdette”, amelyért a hírek szerint legalább 100 millió dollárt kérnek.
1972 februárjában Richard Nixon (1913–1994) amerikai elnök – hosszú fagyos diplomáciai évtizedek után – Kínába utazott, hogy találkozzon Mao Ce-tunggal (1893–1976), a kínai kommunista párt akkori elnökével. A világ az évi talán legfontosabb eseményéről persze minden ország sajtója beszámolt, így a kínai vezető arcképe az egész világon az egyik legismertebbé vált.
Andy Warhol (1928–1987) amerikai pop-császár ekkor már sok éve készített különböző színezésű szitanyomatokat híres arcokról – Mona Lisától Mick Jaggeren át Marilyn Monroe-ig –, így kézenfekvő volt, hogy az új „világsztárról” is szülessenek általa ilyen portrék. A művész ehhez Maónak azt a fotóját választotta „alapnak”, amelyik a politikus gondolataiból összeállított, először 1964-ben kiadott „vörös könyvecskében” jelent meg, és amelyet a kulturális forradalom éveiben nem kevesebb mint egymilliárd (!) példányban nyomtattak ki Kínában (majd azóta máig további ötven nyelven, félezer kiadásban még négymilliárdban).
Warhol ennek a fotónak a nyomán 1972–73-ban összesen hat sorozatban 209 szitanyomatot készített Maóról, különböző méretekben és a legkülönfélébb színösszeállításokban. A képek között van négy darab egészen hatalmas, nagyjából négy és félszer három és fél méretes is; ezeket Warhol nem is tudta a műtermében elkészíteni, hanem „gyárának”, a Factorynak a vetítőtermében nyomtatta őket. Mivel az ekkora méretű alkotások elkészítése nemcsak technikailag volt körülményes, de hatalmas összeget is emésztett fel, a művésznek támogatókat kellett keresnie hozzá: az anyagi lehetőséget végül két New York-i galéria – a Knoedler és a Castelli –, valamint egy neves gyűjtő, Peter Brant biztosította; ők cserébe mindhárman megkaptak egy-egy elkészült óriás-portrét, míg a negyedik Warholnál maradt.
Knoedler a maga 448,5×346,5 centiméteres Maóját 1974-ben ismeretlen összegért eladta a chicagói Institute of Artnak, Castellié több kézen keresztül egy európai magángyűjteménybe került, Brandt a magáét 1977-ben a New York-i Metropolitan Museum of Art-nak ajándékozta, Warholét pedig Charles Saatchi műgyűjtő vásárolta meg, majd továbbadta Erich Marx német gyűjtőnek, aki 2007-ben hosszú távú kölcsönbe adta a berlini Hamburger Bahnhof nevű múzeumnak. (Marx 2020-ban elhunyt, és a letétéből azóta az örökösei már több darabot – köztük két másik Warholt is – elvittek a múzeumból, és éppen Gagosiannak adtak át értékesítésre; egyes vélekedések szerint előbb-utóbb a még ott lévő Mao-portré is a piacra kerülhet. Állítólag már 155 millió dolláros ajánlat is érkezett érte – bár ezt a szakértők irreálisnak tartják.)
A most a Gagosian Galleryben felbukkant darab az eredetileg Castellihez került példány: ez utoljára 2008-ban – a pekingi olimpiához időzítve – szerepelt a nyilvánosság előtt, amikor is a Christie’s közvetítésével Hongkongban kínálták magáneladásra, méghozzá 120 millió dollárért, ám akkor ott végül nem lett rá vevő. Ugyanakkor jólértesült piaci források szerint 2013 körül mégiscsak eladták, méghozzá a terjedő pletykák szerint nagyjából valóban ezen az áron. Most viszont a hírek szerint Gagosianék kereken 100 millió dollárt vártak érte – ám, hogy eladták-e a festményt, és ha igen, akkor ténylegesen mennyiért, arról nem nyilatkoztak.
Ami viszont biztos: az eddigi legdrágább nyilvánosan eladott Mao-portré egy 208,5×144,5 centiméteres változat (amelyik korábban Steven A. Cohen milliárdos amerikai műgyűjtő kollekciójában is megfordult), amelyet 2015 novemberében a Sotheby’s New York-i árverésén – 45–55 millió dolláros becsérték után – 42,2 millió dolláron ütöttek le, úgyhogy a vevője a jutalékokkal együtt végül 47.514.000 dollárért jutott hozzá; miközben ugyanez a kép 1996 júniusában a Sotheby’s Londoni árverésén még „csak” 672.500 fontért kelt el.
A következő legdrágább Mao az a 208,5×152,5 centiméteres darab, amelyet 2017 novemberében Ugyancsak New Yorkban a Sotheby’s-nél 30–40 milliós becsértékéhez képest 28,5 millió dolláron ütöttek le, a végső ára pedig így 32.404.500 dollár (akkori árfolyamon 8,569 milliárd forint) lett.
Így aztán a 2006 novemberében New Yorkban a Christie’s árverésén 17,376 millió dollárért (3,4 milliárd forint) eladott, akkor pedig a legdrágább, 208,5×154,5 centiméteres Mao-portré az érte akkor kifizetett 17,376 millió dollárral (3,4 milliárd forint) visszacsúszott a harmadik helyre a legdrágább Warhol-Maók között.
Ám hogy még a kisebb méretű portrék is mekkora sikereket tudnak elérni – és egyúttal milyen jó befektetések lehetnek – a műtárgypiacon, arra álljon itt még egy példa: 2017 áprilisában egy Mao-nyomat a Sotheby’s-nél 12,6 millió dollárért talált új tulajdonosra; ugyanezt a képet 2014-ben Londonban 7,6 millió fontért vásárolta meg későbbi eladója, 2000-ben pedig még „csak” 421.500 fontért kelt el egy londoni liciten.
2011 januárjában Dennis Hopper hagyatéki árverésén New Yorkban a Christie’s-nél is szerepelt egy Warhol-Mao, méghozzá egy igencsak különleges darab, ezen ugyanis két revolvergolyó ütötte lyuk is volt, merthogy a filmrendező-színész egy vad buli éjszakáján rálőtt a képre. Az aukción 20.000–30.000 dolláros becsértékkel kínált darabért végül több mint tízszer annyit, 302.500 dollárt (64 millió forint) fizettet ki a licitek nyertese.
És végül még csak annyit: 1982 októberében, nagyjából egy évtizeddel az első Mao-festményei elkészítése után Warhol ellátogatott Pekingbe, és a Tienanmen téren megtekintette az ott állandóan látható hatalmas Mao-arcképet. Barátja és fotósa, Christopher Makos, aki elkísérte ezen az úton, később úgy emlékezett, hogy Warhol nagyon szerette az ott látott portrét. „Jobb, mint az enyém” – mondta állítólag.
