Egy igazi klasszikust, Mozart A varázsfuvola című operáját játssza február 7-től a Szegedi Nemzeti Színház. Az előadást Tárnoki Márk rendezi, aki a színház művészeti tanácsának tagja is. A főpróbahetet megelőzően vele beszélgettünk az előadás koncepciójáról, a szövegkönyvről, és arról is szó esett, hogy milyen közönséget szeretnének megszólítani az operával.
- hirdetés -

– Milyen volt az első találkozásod A varázsfuvolával, és hogyan tekintesz rá most?
– Az első élményem Ingmar Bergman operafilmje volt, ami nagy hatást gyakorolt rám gyerekkoromban. Most, rendezőként pedig szép feladatot, komoly kihívást jelent ezzel foglalkozni. A varázsfuvolából számos, eléggé különböző feldolgozás létezik. A darab nagy szabadságot ad az alkotóknak, egyrészt a prózai részek miatt, másrészt maga a történet általában arra csábítja a rendezőket, hogy egy olyan koncepciót gondoljanak ki, amellyel a széttartó szálakat is össze tudják fűzni. Így egy átfogó értelmezést adjanak a történethez.
– Te milyen koncepció mentén állítod színpadra az operát?
– A darabnak egy tündérmese az alapja, így önmagában különleges vállalás a részünkről, hogy ezt a mesét megpróbáltuk a mai világunkba átültetni. A darab elején a főhős, Tamino lakásában vagyunk, és egy estéjét követjük végig. Tamino elalszik, és ahogy elkezd álmodni, egyre különösebb történések érik őt, tehát a reális kezdésből fokozatosan átmegyünk a mesébe, a fantázia birodalmába. A megelevenedő álmok különböző vágyak és kihívások terepére kalauzolnak el bennünket. Tamino egy társra vágyik, akivel akár az egész életét leélheti, de ehhez próbatételeket kell kiállnia. Ezeken keresztül egyre jobban megismeri saját magát, és megtalálja a helyét a világban. Tehát ez egy felnövéstörténet is: a fiúból felnőtt férfi válik.

Tárnoki Márk A varázsfuvola olvasópróbáján – forrás: Szegedi Nemzeti Színház
– Ezek szerint Tamino „végigálmodja” az operát?
– Egy idő után az álom és valóság határai elmosódnak. Ez annyit jelent, hogy olyan alakok, akik az ő életének a részei, és a valóságban megfordulhatnak, megjelennek a lakásában. Több szereplő a szobája falán lévő plakátról fog megelevenedni. Majd felbukkan egy kisállat-kereskedő, aki el akarja lopni Tamino háziállatát, ami egy madár. Aztán megmutatnak neki egy képet az Éj Királynője lányáról, és onnantól kezdve nem is lesz kérdés, hogy Tamino részt akar venni ebben a különös utazásban.
– Az előadáshoz készült egy új változat is a szövegkönyvből.
– Mint a legtöbb magyar előadás, mi is Harsányi Zsolt fordítását vettük alapul, és abból hoztuk létre a saját verziónkat.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy például maibbá tettétek a szóhasználatot?
– Így van, erre törekedtünk. Mivel korunkban, ráadásul konkrétan Szegeden játszódik a történet – ez beazonosítható lesz –, a szöveggel is próbáltunk úgy bánni, hogy a lehető leggördülékenyebb, mondhatóbb és maibb legyen. Ez a prózai részekre feltétlenül igaz. Az énekelt anyagban óhatatlanul archaikusabb a nyelvezet a különböző megkötések, például a verses forma miatt, de ott is figyeltünk rá, hogy minél egyszerűbb szóhasználattal meséljük a történetet.

Tárnoki Márk A varázsfuvola olvasópróbáján – forrás: Szegedi Nemzeti Színház
– Távolabbról nézve ezt a bemutatót, az egész évadba hogyan illeszkedik A varázsfuvola?
– A színház operatagozatának előző bemutatója a Pillangókisasszony volt, ami nagy sikert ért el a nézők körében. Azt egy klasszikus, képeskönyvszerű feldolgozásnak érzékeltem, ami nagyszabásúan mesélt el egy történetet annak különböző korhű lenyomataival. A varázsfuvolát pedig a mából indítjuk, ez óhatatlanul ad egy modern nézőpontot a történethez. Így a szegedi nézők többféle szemlélettel is tudnak találkozni.
– Milyen célközönséget szeretnétek elérni az előadással?
– Széles nézői réteget próbálunk megszólítani, tehát mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztályt nagy szeretettel várjuk a bemutatóra. Nagyon ajánlanám az előadást olyan fiataloknak, akár egyetemistáknak, akiket eddig elkerült az opera műfaja. Ez egy belépési küszöb lehet számukra, hogyha kíváncsiak a szegedi operajátszásra.
– A második évadodat töltöd a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol a művészeti tanács tagja is vagy. Milyen tapasztalatokat szereztél ez idő alatt?
– A művészeti tanácsban Barnák Lacival, Koltai M. Gáborral, Fábián Péterrel és Dobszay Péterrel közösen állítjuk össze az évadot. Nagyfokú szabadságunk van, ami egyrészt felelősséget, másrészt nagyon sok izgalmat tartogat magában. Rengeteget tanulok ebből a helyzetből, olyan szempontokat is figyelembe kell vennem, amikkel szabadúszó rendezőként nem találkoztam. Itt hosszabb távon kell felelősséget vállalni egy társulatért, illetve széles nézői rétegnek kell variábilis előadásokat nyújtani műfaji és életkori szempontokat is figyelembe véve. Ez egy új helyzet számomra, ami inspiráló, tanulságos szakmai folyamatokat rejt.