A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunkban ezúttal Záborszky Kálmán Kossuth-díjas karmester, gordonkaművész, tanár, a Szent István Filharmonikusok igazgatója mesélt.
- hirdetés -
„Az István Zenekar kezdete… Édesapám 1954-ben összeszedett tizenhat gyereket akik hegedültek, és csinált egy kis kamarazenekart, ami év végére már hatvan tagú lett. Igen ám, de a zenekarnak semmije nem volt. Az István Gimnáziumban működött egy politechnika műhely, ahol Feri bácsi, aki nyugdíjas asztalos ember volt, a növendékeit tanítgatta mindenfélére. A gyerekek készítették az első kottaállványokat fából, később bőgőtokokat és így tovább… Kottája is alig volt a zenekarnak. Sosem felejtem el, a ’60-as években játszották Mascagni Parasztbecsületét, és a zenekari tagok az egész operát leírták kézzel. Milyen értékes lett ez a kotta később!”
„A Filharmónia ötlete volt, hogy a zenekar játsszon el egy akkor előkerült Mozart-szimfóniát, és ezt Ferencsik János vezényelje. Nagy ünnepség volt a Zeneakadémián, ősbemutató. Mi tagadás, teli volt mindenkinek a gatyája, mert hirtelen jött egy világklasszis, aki egyébként roppant kedves és játékos ember volt, de azt lehetett érezni, hogy ott nincs pardon. Óriási élmény volt! Annyira megtetszett neki a zenekar, hogy haláláig rendszeresen, másfél-két évente jött dirigálni.”
„A tehetséggondozás kulcsa nem túl bonyolult dolog, ha az illető olyan dolgot mutat fel amire nem számítottam – kifejezésben –, akkor arra érdemes odafigyelni. Sőt, nemcsak odafigyelni, hanem segíteni kell!
Így volt Baráth Emőkénél, aki hárfára és énekre járt hozzánk. A Zeneakadémiára mindkét szakra fölvették, tőlem kért tanácsot. Az ének felé tereltem, mert kivételes kifejező ereje megragadott. Vagy Berecz Mihálynál. Tücsökzenekaros hegedűs volt, nála történt egy olyasmi, amit csak a profiknál látni, egyszercsak fölnézett: azt figyelte, hogy milyen jelzést kap. Tán nyolc éves lehetett. Egyik zenekari szünetben hallom, hogy valaki egy Haydn-szonátát játszik. Odanézek, hát, a Misi. Azt sem tudtam, hogy zongorázik. Odamegyek hozzá: Te Misi, mióta tanulsz zongorázni? Egy éve – mondta. (Egy év zongoratanulás után nem szoktak Haydn szonátát játszani…) Az ilyen gyerekekre nagyon oda kell figyelni! Pont aznap jött hozzánk Kocsis Zoltán vezényelni – kérésemre –, másnap meg is hallgatta őt. A tervezett húsz percből másfél óra lett. Attól kezdve Misinek minden hónapban volt egy zongoraórája Zolival. Később az az ötletem támadt, hogy Kocsis Zoltán születésnapján játsszon a zenekar, és arra gondoltam fiatalokat viszünk, megkérdeztem hát, mi a véleménye? Nagyon jó – mondta. Betettem Misit is. Erre odajön hozzám, hogy tulajdonképpen ő Ravel: G-dúr zongoraversenyét játszaná szívesen. Felhívtam Zolit, hogy mit szól hozzá: Azt hiszem, mehetne… Mutassa meg! A meghallgatás után csörög a telefonom: Mehet! Misi úgy játszotta el ezt a versenyművet, mint a legnagyobbak.
Volt hasonló esetem a kis Devich Gergellyel, aki szintén Tücsökzenekaros volt. Szóltam a tanárának, kellene nekem egy olyan versenymű, amit meg tudna csinálni és elvinném a Müpába. Dohnányi csellóversenyét próbáljuk meg – válaszolta. És Gergő megcsinálta! Nagyszerű csellóművész lett belőle.”
