A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében a Kocsis Zoltán- és Junior Príma díjas Pellet Sebestyén zongoraművésszel beszélgettünk iskolás éveiről.
- hirdetés -
A váci Bartók Béla Zeneiskolába jártam, ahol volt egy szuper tanárom, Jámborné Skripeczky Mariann néni. Miután versenyeken díjakat nyertem, akkor kezdtünk el beszélni arról, hogy esetleg zenei pályára lépjek. Tizenkettő-tizenhárom éves lehettem, amikor a tanárnő összeismertetett Monostori Gábor zongoratanárral. Hozzá jártam egy évig, illetve eljutottam abba a zenei táborba is, amit ő szervezett. Úgy mentem el, hogy senkit nem ismertem, és úgy jöttem el, hogy biztos voltam benne: a Szent Istvánba akarok járni. Akkoriban rendszeres volt a Tiéd a Steinway című hangverseny, ahova bárki jelentkezhetett. A legjobbak zongora felvételi nélkül jöhettek az iskolába. Így kerültem ide én is.
Monostori Gábornak rengeteget köszönhetek. Nemcsak zongorázás és zeneiség terén kaptam tőle sokat, hanem arra is megtanított, hogyan lehet jó embernek lenni, és azt hiszem, ez még fontosabb. Kocsis Gábor zeneirodalom- és zenetörténelem-tanárom, Horváth Gábor, a kamaratanárom, Belák Erzsi néni, a tanszakvezető nagyon jó jó hatással voltak rám, mert a megfelelő irányokba tereltek. Osztályfőnökünk, Békeffi Gabriella nem zenei, hanem közismereti részről támogatott. Remek zenészekkel ismerkedtem meg itt, akikkel azóta is sokszor dolgoztam együtt. Záborszky Kálmán többször felkért, hogy közreműködjek a Filharmonikusokkal különböző koncerteken. A rengeteg fellépési lehetőség, például a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremében mind-mind elősegítették, hogy még jobban elköteleződjek a pálya iránt, és a helyes úton haladjak tovább.
Talán a legelső, ami eszembe jut a Szent István szellemiségével kapcsolatban az a közösség. Sokszor úgy mentem haza az iskolából, hogy egyszerűen szétfeszített az öröm. Emlékszem, amikor elkezdtem ide járni, olyan érzés volt, mint Harry Potternek a Hogwarts. Osztályonként húsz-harminc fő, négy évfolyam, így mindenki ismert mindenkit. Nyilván közös téma volt a zene, ez eleve elősegítette, hogy erős legyen a közösség, de emellett a konzi vezetősége rengeteget tett azért, hogy az iskolai, illetve az osztályközösségek nagyon erősen összeforrjanak.
Több kulcsmomentum is volt az Istvános korszakomban, például a két békéscsabai országos zongoraverseny, ahova nem mehetett akárki, a vizsgák alapján a tanárok döntötték el, hogy ki lesz az a hét-nyolc ember, akik részt vehetnek. Az a jó a versenyekben, hogy nagyon sokat lehet fejlődni rövid időn belül, és a tanáraim ebben rengeteget segítettek. Emellett nagy hangsúly van a kamarán is: mindenféle kamaraprodukcióban benne voltam, sőt, egy szuper zongoranégyesünk is volt. A Szent Istvánban a zenei személyiségemnek olyan alapkőletétele történt meg, ami jelenleg is meghatároz engem. Számomra megkerülhetetlen, és nagyon nagy jelentőségű volt az a négy év: hálás vagyok, amiért ebben az intézményben tanulhattam.
