A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Zsíros Levente karmesterrel beszélgettünk iskolás éveiről.
- hirdetés -
Még nyolcadikos koromban részt vettem a Szent István Konzervatóriumban egy nyílt napon – már akkor nagyon megtetszett nekem a hely -, kilencedikben pedig már itt kezdtem a tanulmányaimat. A főtárgy (zongora) tanárom Monostori Gábort volt, tőle megtanulhattam azt a fajta részletes, figyelmes hozzáállást egy műhöz és stílushoz, amit nagyon keveseknél láttam. Vezényelni Horváth Gáborhoz jártam, és akik nála tanultak, azoknak nincsenek technikai problémáik. Tőle egy olyanfajta vezényléstechnikai felkészültséget, stabilitást lehet elsajátítani, ami mindig is meghatározó lesz számomra. Az egyetemen Medveczky Ádámnál és Ménesi Gergelynél tanulhattam, akiknek úgyszintén nagyon sokat köszönhetek.
Az ember életében a legerősebb formáló erő a környezet. Amikor bekerül egy új környezetbe, ahol mindenki hajt, akkor magától is elkezdi ezt elvárni. A konzi után a legkisebbekkel, a Kabóca zenekarral – sőt, már a Tücsökzenekarral – és a legnagyobbakkal, a Szent István Filharmonikusokkal is van szerencsém foglalkozni.
Emlékszem, volt egy rosszul sikerült nagybőgővizsgám. Záborszky Kálmán igazgató úr hallgatta. Azután megkérdezte, jól tudja-e: karmester szeretnék lenni. Igen. – mondtam, és ő elhívott a tihanyi zenei táborba azzal, hogy ott majd vezényelhetek. Ez volt az első zenekarvezénylési élményem, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt szeretném csinálni.
Karmesteri “mesterfogásokat” fiatalként még nehezen lehet elmélyíteni. Csak az segíthet, ha jó alapokat kap az ember. Mondják, hogy ötvenéves kor alatt nem létezik karmester, csak fiatal tehetség. Ebben sajnos van némi igazság. A nagyok szerint ötven-hatvan éves korban bekövetkezik a karmester életében egy percepcióváltás, elkezd az ember másképp értelmezni műveket, máshogy hozzáállni a zenéhez. Persze addig is mondhat relevánsat egy művel kapcsolatban, de az igazi mesterfogások akkor jönnek majd el.
Istvánosnak lenni a személyiségfejlődésben is meghatározó. Ha az ember igazán jól akarja csinálni, akkor tényleg be kell érnie reggel hétre, gyakorolni két órát, bejárni az órákra, utána bejárni a közismereti órákra, majd készülni a délutáni zenei órákra, és aztán még este kilencig itt maradni gyakorolni. Tehát akárhogy nézzük, ez egy tizennégy órán át tartó intenzív munkafolyamat. Ez a fajta hozzáállás az aktív tanuláshoz és gyakorláshoz egy olyan meghatározó élmény, ami kitörölhetetlenné válik egy egész életre.
