Antal Mátyás: „Következetesség, közösségépítés és művészet”

Szerző:
- 2025. február 5.

A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk aktuális részében Antal Mátyás Liszt Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas fuvolaművész-karmesterrel, a Nemzeti Énekkar egykori karigazgatójával idéztük fel a múltat.

- hirdetés -

Egyáltalán azt, hogy zenei pályára kerültem, az István zenekarnak köszönhetem, hiszen édesapám, amikor én általánosba jártam, szólistaként lépett fel az együttessel a Zeneakadémián, engem pedig elvarázsolt, hogy gyerekek szimfonikus zenekarban játszanak. Ezért kezdtem el fuvolázni tanulni, egy olyan hangszeren, ami zenekari hangszer, és miután a Damjanich utcában laktunk – nem is messze az Istvántól, ami az Ajtósi Dürer soron volt –, értelemszerű, hogy oda kerültem. Pontosan tudom a dátumot is: 1960. február 3-án ültem először az István Zenekarban.

Ez a szerelem aztán hét és fél éven át tartott. Tulajdonképpen már az első próba nagyon emlékezetes volt: Mozart 543-as Esz-dúr szimfóniájának harmadik tételét gyakoroltuk, amiben a fuvolaszólam nem nevezhető éppen komplikáltnak, hiszen folyamatos negyedeket kell játszani, de én az első próbán össze-vissza játszottam. Záborszky igazgató úr pedig megkérdezte, hogy “te mit csinálsz komám”? Én azt feleltem, hogy majd otthon megnézem – és akkor kiröhögött a zenekar, merthogy itt az volt a szokás, hogy beülünk, és lapról mindent el tudunk játszani.

Az “Istvánosság” lényegét három szóban össze tudom foglalni: következetesség, közösségépítés és művészet.

A következetesség abban állt, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ne lett volna ott mindenki minden próbán, és hogy ne készült volna mindenki a legjobb tudása szerint. Nem lehetett késni, mindenkire azonos szabályok vonatkoztak, és Záborszky József igazgató úr ezeket hihetetlen konzekvensen tartatta be velünk. A közösség pedig az, hogy évtizedek után is tudunk egymásról. Én kamaramuzsikusként húsz éven át ugyanazzal a négy muzsikussal fúvósötösöztem, akikkel Istvánosok voltunk együtt. A művészet jelenléte magától értetődő volt. A repertoár gondosan meg volt válogatva, nem voltak olcsó, áthidaló megoldások csak azért, hogy a közönséget becsalogassuk – csakis a legmagasabb művészi értékek mindennapi megszólaltatása. És ez mindig telt házat vonzott.

Azt utánozni, amit Záborszky József igazgató úr csinált, nagyon nehéz. Én sokkal megbocsátóbb és elfogadóbb vagyok, de igényességből én sem engedtem soha.

Az összetartozás érzése és a maximális igényesség mindenkor – azt hiszem, hogy zenei vezetőként ez elengedhetetlen.

Erős egyéniség volt, ugyanakkor nagyon barátságos, bizonyos értelemben távolságtartó és következetesen azonos szabályokat érvényesített minden zenekari muzsikusra. Ami nekem nagyon tetszett – bár akkor még ezt nem igazán értettük, de évekkel később pontosan a helyére tudtam tenni – az volt, hogy

nem sztárolt senkit. Ő pontosan tudta, hogy ki tehetségesebb és ki kevésbé az, de a szabályok mindenkire azonosan vonatkoztak

– és ezt pont a saját történetemmel tudom a legjobban érzékeltetni. Én ugyanis úgy kerültem ki a zenekarból 1967-ben, hogy a Zeneakadémia akkreditált engem az akkori montreali világkiállításra egy hónapra, ami számomra elképzelhetetlen, szinte felfoghatatlan megtiszteltetés volt. De amikor közöltem Záborszky József igazgató úrral, hogy ezért nem tudok jönni erre meg erre a koncertre, azt mondta, hogy ha neked az utazás a fontosabb, akkor megválunk egymástól. Akkor nyilván azt éreztem, hogy jaj, hát hogy lehet a kanadai utazást összehasonlítani az Istvános koncertekkel – de később rájöttem, hogy abszolút neki volt igaza, igenis csak így lehetett olyan fegyelmet és olyan közösséget megteremteni, amit neki sikerült.

Nagyon kevés olyan együttes van a világon, amit 70 év alatt mindössze két művészeti vezető vezetett, és csodálatos szerencse, hogy a fia, Záborszky Kálmán örökölte ezeket a vezetői képességeket. Megint csak a folytonossághoz és a következetességhez jutunk –

a morális értékek változatlansága párosul az állandó művészi változatossággal.

Záborszky József tanár úr, karnagy úr páratlan érzékkel invitált vendégművészeket. Soha nem érezte úgy, hogy ne hívhatná meg a magyar zenei előadóművészet legnagyobbjait. Itt ismertem meg Ferencsik Jánost, aki aztán 17 évig a főnököm volt – és nagyon érdekes, hogy Ferencsik pontosan ugyanúgy próbált a gyerekekkel, mint ahogy később a felnőtt zenekarral, tehát ugyanazzal az igényességgel, mint ahogy Záborszky igazgató úr próbált. Itt ismertem meg Kóródi Andrást, akivel aztán a Zeneakadémián kerültem bizonyos értelemben tanár-növendék viszonyba és Kovács Dénest is, akivel később karmesterként is dolgoztam együtt. De a legkedvesebb emlékem természetesen az, hogy édesapám, Antal István zongoraművész, a háború utáni évtizedek kiváló művésze is többször játszott az István zenekarral – olyan koncerten is, amin én fuvolázhattam.

És természetesen karmesterként is nagyon kedves élmények fűznek az együtteshez. Záborszky tanár úr rendszeresen megkért kisebb dirigensi feladatokra, és talán harmadik gimnazista lehettem, amikor egy térzenén Gounod Faust balettzenéjét a Balatonon eldirigálhattam. A későbbi években, mint vendég, számos alkalommal vezényeltem a mai nevén Szent István Filharmonikusokat – emlékezetes például, amikor néhány évvel ezelőtt Mahler VIII. szimfóniáját a Müpában, a zenekar is először játszotta – és 74 évesen én is először dirigálhattam.

Megosztás

Ajánlott

Bejegyzések

PROMÓCIÓ

VEB 2023

Hírlevél

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

Hírlevél

Member of IMZ
ICMA logo
A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:
NKA logo