A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Erdős Róbert fiatal énekművésszel beszélgettünk a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban töltött időszakról.
Záborszky Kálmán karnagy úr az első percektől a szárnyai alá vett, sosem felejtem el a Szent István Király Szakgimnázium felvételijét. Megyek ki az iskolából nagy boldogan, hívom anyukámat, hogy na, remélem, jól sikerült. Erre jön az igazgató úr, akkor még ő vezette az iskolát, megáll az autójával, leengedi az ablakot, és azt mondja: „Hogy is hívják magát?”, mondom, “Róbert”, “Robikám,, jó volt ez, jó volt ez”. Rá egy hétre vagy kettőre jött az eredmény, hogy bekerültem az iskolába. 2014 szeptemberében indult a tanév, szól a telefon: „Halló, Záborszky Kálmán. Jöjjön be, az Itt a kezem, nem disznólábban van egy szerepe.”
Így indult. És odáig épült a mi kapcsolatunk, hogy az esküvői tanúm és a násznagyom is ő volt, és apai jobb kezet nyújtott nekem egy nehéz időszakban: amikor szükségem volt állandó tartózkodási helyre, ő befogadott a saját lakásába. Szinte családtag. A gyerekeivel én is, meg a feleségem is nagyon jóban vagyunk, de fontos, hogy mi kettéválasztjuk a szakmát meg a magánéletet. Már vagy kétszer is szerveztem neki erdélyi kirándulást, közösen elmentünk, medvét lestünk.
Nagy öröm, hogy itt az iskolában lehetőségekhez juttatott, hogy a Szent István Király Oratóriumkórusban énekelhettem, hallhattam a nagy operaénekeseket, megismerhettem a darabokat. Amikor igazgató volt, minden egyes tanárt, minden egyes diákot ismert, minden egyes vizsgának az elnöke ő volt, a fejedre koppintott, ha valami nem volt jó.
Erdélyiként nagy öröm, hogy bekerülhettem ebbe a kis családba.
Ha csak ennyi jutott nekem ebből a szakmából, akkor ez már nekem untig elég. Ez egy áldás, mert Kálmán egy nagyszerű ember. És az édesapja is az volt.
A Szent Istvános évek után felvételt nyertem a Zeneakadémiára, ahol öt év után lehetőségem nyílt Milánóban tanulni. Most visszavezetett az utam, de a Szent István után jártam az Operaházban is, kaptam lehetőségeket megmutatni a tehetségemet kisebb szerepekben. A Kolozsvári Operaházban nagyobb szerepeket is játszottam, volt a szolnoki Szigligeti Színházban is egy Víg özvegy-sorozat Szinetár tanár úrral.
Az itteni énektanárom volt az, aki a kis fiatal erdélyit bevezette ebbe a pesti kulturális elitbe, ahol vannak szabályok, amiket ismerni kell. A legnagyobb örömöm, büszkeségem az, hogy most is itt vagyok, szavalok, dalokat, illetve áriákat énekelek, hol zenekarral, hol zongorával a Felfedezőúton című sorozatban, amelynek pont ma volt a 400. előadása.
Ebben a rohanó világban egy kicsit a lónak az egyik oldaláról átesünk a másikra, hiszen a pénzközpontúság, a rohanás megöli a művészetet, az embernek a lelkét. Majmoljuk a másikat, mindenki Ferrarival akar járni, közben nem erről szól az élet. Hinni kell, és alázattal kell az embernek a munkáját végezni. A család nagyon fontos, mert ahogy egy háznak, ha nem jó az alapja, egy idő után megsüllyed, a család is olyan alapot tud adni, hogy ha az jó, akár egy Eiffel-tornyot is rá lehet építeni.
A Szent István Király Oratóriumkórusnak van egy titkosított, belső szavazással megszavazott díja, amelyet Brenton Langbeinről neveztek el. Minden egyes évben megszavazzák az év legjobb kórusénekesének ezt a díjat, én ha nem tévedek, 2016-ban vehettem át – és ehhez kapcsolódik egy emlékezetes eset is. A Müpában éneklünk, Antal Mátyás karnagy úr vezényel. Még kolis voltam, és a fekete zoknijaim nem voltak kimosva, fehér zoknim volt csak, de hát ki gondolta volna, hogy a kórusülésről, ahol nem látja senki, le kell menjek a színpadra. Amikor bemondták, hogy Erdős Róbert megkapta ezt a díjat, elöntött a víz, és nem tudtam élvezni az egészet, mert azon izgultam, nehogy a fehér zoknim kivillanjon… Akkor megfogadtam, hogy a fekete zokni kötelező, és vettem harminc párat.
