A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Geszthy Veronika énekművészt, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI egykori diákját és jelenlegi oktatóját kérdeztük.
Itt tanítok magánéneket, ami nagy öröm, mert ide jártam, itt lett igazán biztos az, hogy az énekesi irány lesz, legalábbis jó pár évig, a meghatározó az életemben. Úgyhogy ennek az intézménynek ilyen szempontból is nagyon sokat köszönhetek, és hatalmas élmény visszatérni az alma materbe tanítani. Jelen pillanatban teljes állásban énekeseket, hangképzősöket és zenesulisokat tanítok, szóval sok pacsirta van körülöttem.
Már tanulóként is éreztem a nagyon erős hátteret, hogy ez egy nagyon összetartó közösség. Nem itt tanultam közismeretet, mert érettségi után jöttem, de most tanárként belelátok abba, hogy itt a közismereti tanárok, az osztályfőnökök mennyire jelen vannak a gyerekek mindennapjaiban. Erős a kötelék, a kapcsolat, a mentorálás, az egymásra vigyázás, és ez a gyerekek szintjén is működik. Tehát igazi kis sziget. Igaz, hogy reggeltől késő estig itt vannak a srácok, mert annyi órájuk van, meg gyakorolnak, minden ide köti őket az intézményhez, de egy nagyon védő és óvó közösségben töltik ezt a rengeteg időt.
Közben meg alkotnak és egy csomó minden dolgot tanulnak és magukba szívnak, amire majd esetleg csak később jönnek rá, hogy mitől volt ez nagyon jó dolog.
Ezt a családias, összetartó légkört nagyon fontosnak tartom és azt a nagyon komoly tehetséggondozást is, ami itt nap mint nap előfordul.
Aki egy kicsit is már ott tart, hogy „mutogatható”, kisebb-nagyobb koncerteken, egészen a nagyzenekarral való szólózási lehetőségeken át kipróbálhatja magát. Tehát ha énekes, ha zenész az illető, nagyon sok olyan lehetőséget kap, ahol kipróbálhatja magát, és azt, hogy valóban hol tart, mert a tanteremben és a színpadon nem ugyanazok a körülmények.
Záborszky József apósom lett az évek során, és azt hiszem, hogy eléggé megszerettük egymást. Elfogadta, hogy én bekerültem a családba – az anyósom is, csak őt viszonylag hamar elveszítettük. Az első kisfiunk négy-öt hónapos volt, mikor Bori néni elhunyt, úgyhogy tulajdonképpen inkább apósommal volt családként hosszabb az életünk. A két nagyobb gyermekünket ismerte, ők mellette cseperedtek föl, és van egy harmadik kisfiunk, aki viszont már sajnos nem találkozott egyikükkel sem.
Amikor idekerültem az Istvánba tanulóként, már Kálmán volt az igazgató, tehát ez az átadás-átvétel már akkor folyamatban volt, de diákként is láttuk, hogy ők hogyan dolgoztak együtt. Néha volt, amiben nem értettek egymással egyet, aztán meg sok mindenben igen. Egymásra épült az a tudás, amit fölhalmozott az egyikük, és átadta a másiknak. Ezt nagyon jó volt nézni, csak akkor ez olyan természetes volt számunkra, hogy hát persze, hát, hogy is lehetne máshogy? Inkább felnőtt fejjel látom azt, hogy azért lehetett volna máshogy is, de egy nagyon-nagyon szép átadás-átvétel volt ez, és Kálmán is jó irányba vitte tovább a zenekar életét.
Nem biztos, hogy mindig mindenben egyetértettek, de mindig kibékültek, és nem voltak olyan helyzetek, hogy ők ne beszéltek volna egymással. Ténylegesen nagyon nagy tisztelet és szeretet volt a Kálmán részéről is a szülei felé, és mindannyiunk részéről az „Öreg” felé. Józsi bácsi nagyon tudott feszültséget oldani, illetve nagyon jól meglátta mindenkiben azt, hogy mi minden rejlik benne, és miben tehetséges.
Nagyon sok tanácsot adott, olyan emberekkel ismertette meg az embert a zenészvilágon belül, vagy bárhol, aminek az értelmét csak később vettünk észre. Viszont haragudni is tudott, például ha valaki nem volt szorgalmas, vagy elkésett a próbáról, vagy nem volt levágva a haja rendesen. Adott egy erkölcsi normát mindenkinek, amihez Istvánosként tartani kellett magunkat.
Reggeltől estig itt volt. Később, mikor már idősebb volt, akkor is. Nagyon fontos volt neki, hogy a Margit híd budai hídfőjénél lévő lakás a bázis. Nagyon szerette, hogy csak felpattan a villamosra meg a buszra, és itt van. Tehát reggeltől estig bent volt, és valóban mindenkit ismert, mindenkivel beszélgetett, kijött a kis szobájából, megállított a folyosón, kérdezett, válaszolt, mondott valamit, szervezett valamit, visszament tehát nagyon képben volt mindenkivel, és bent járt a vizsgákon is. Az volt a természetes számára, hogy csak úgy lehet emberekkel együtt dolgozni vagy emberektől elvárni bármit, hogyha az ember maga is ott van és nyitott. És ez működött.
