A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Bettermann Jákobbal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának fagottművészével idéztük fel iskolás éveit.

- hirdetés -

Nagyon erős kép él bennem Záborszky Józsefről. Nem ismertem őt közelről személyesen, de többször találkoztunk, vagy láttam itt az iskolában. Amire nagyon-nagyon emlékszem, az az, hogy bármilyen koncerten játszottunk a Szent István Filharmonikusokkal, ő volt mindig az első minden egyes mű után, aki bekiabálta azt, hogy bravó, és mindenki egyből tudta a zenekarból, hogy ez Józsi bácsi volt, és ez tőle jött. Az is benne lehetett ezekben a bravókban, hogy őszintén élvezte azt az eredményt, ami a munkájából származott. Felépített egy zenekart, és visszavonulva is eljárt a koncertekre, hallgatta a zenét, és örült annak, hogy milyen szép koncerteket sikerül adnunk.

A személyes élményeim élén mindenképp Keszler György áll: ő volt az én fagott-tanárom, aki miatt idejöttem az István konziba. Egy fantasztikus, akkor már idős pedagógus volt, ő tanított meg nekem szinte mindent arról, amit ma a zenéről tudok. Emellett megalapozta bennem azt a munkamorált, a zenéhez, a hangszeres játékhoz való hozzáállást, amit én ma is próbálok napról napra továbbfejleszteni és most már tovább is adni a Zeneakadémián a növendékeimnek.

Nagyon fontos az empatikus hozzáállás a diákokhoz. Nyilván van a tanárban egy elképzelés arról, hogyan kellene ennek szólnia, milyen tempóban kellene haladnia, és ezt hogyan kellene megvalósítani – de az igazán kényes kérdés és feladat az, hogy ezt egyénenként minden hallgatónál másképp kell átadni, meg kell találni az utat, amivel elérem azt a hallgatót. Amelyik módszer működik az egyik gyereknél, nem biztos, hogy a másiknál vagy a harmadiknál ugyanúgy beválik.

Egy zenekarban ugyanakkor az egyén abszolút háttérbe kell szoruljon, akkor működik jól egy zenekar, ha minden muzsikus egy cél felé húz, és aktívan dolgozik azért, hogy az megvalósuljon. Ezt a célt viszont a karmester határozza meg, ezért nagyon fontos a dirigens személye – már a konziban is, de később még inkább.Mindig kellett egy útmutatás, ami kijelölte azt a csapásvonalat nekünk mint zenekari zenészeknek, amin el kell indulni – és aztán persze mindent megtettünk azért, hogy megvalósuljon, amit elképzeltünk.

Az biztos, hogy van egy értékrend, amit innen valamennyien hazaviszünk az iskolából, miután végeztünk – és van egy összetartozás-érzés az után is, amikor szétszéledtünk a világban.

Vannak olyan osztálytársaim, akik egészen más szakmát választottak, van, aki orvos lett, más számítástechnikával foglalkozik, viszont bármikor, amikor találkozunk, tudjuk azt, hogy van egy közös pontunk. És ez a közös pont, ahonnan mindannyian jöttünk – ez a Szent István.