70 éves a Szent István Filharmonikusok. Istvánosok blogunkban ezúttal Tőkés Mária Tünde zenepedagógus-karvezetővel beszélgettünk.
1996-tól tanítottam a szakközépiskolában szolfézs zeneelméletet, karvezetést és vezettem az iskola női karát. Egy idő után igazgatóhelyettes is lettem. A szolfézs általában nem feltétlenül szokott látszódni, de ez mindennek az alapja. Azt mondják, hogy enélkül a magyar zenei nevelés nem tarthatna ott, ahol tart, és a magyarországi zenészek nem lennének olyan megbecsültek muzsikusi körökben, a nemzetközi palettán.
A Szent Istvánban az együttesek egy felépített rendszerben működnek. Ennek a pedagógiai haszna felbecsülhetetlen.
Az, hogy egy nyolcéves gyerek a hangszeres tanulmányai második évében elkezd járni egy együttesbe, és látja, hogy huszonkét évesen majd hova fog jutni, óriási dolog,
példátlan húzóerő. A gyerekek így örömmel fognak gyakorolni, a kezdetektől fogva látják azt, hogy ennek értelme van. A másik nagy előnye, hogy megtanulnak közösségben lenni. A Tücsökzenekaros látja, hogy két órával később megjönnek a Filharmonikusok hivatásos tagjai, és ugyanúgy működnek, ahogy neki kell. Ez komolyságot ad a tanulmányainak. A másik kulcsszó a felelősség, a kötelességtudat.
Amikor én idekerültem, Józsi bácsi már nem nagyon dolgozott. De minden nap bejött, mindenről tudott, minden gyereket ismert, és mindenkihez volt egy jó szava. Kollégaként nagyon személyes odafigyelést kaptam tőle. Az általa vezetett együttesekből is személyeket látott, ötven gyerekből is ki tudta szúrni azt a kettőt, akit próba után odahívott magához. Biztos támasz volt látni, hogy a gyerekek nevelése az elsődleges.
Nem sokkal az után, hogy idekerültem, elindíthattam a szakközépiskolai szolfézs tanszakot. Azok a gyerekek, akik kikerültek innen, szinte mind zenésszé és pedagógussá váltak. Pedagógusként ha valakit hajt a gyerekekkel való együttmunkálkodás, akkor ebbe nem lehet belefáradni. Itt nagyon nagy a pezsgés, tele voltunk tervekkel, tudtuk, hogy az emberekhez el kell vinni a zenét. És ez nagyon jó hatással volt a gyerekekre. Sok kutatás igazolja, hogy a zenével való foglalatosság egyensúlyban tartja az emberek érzelmi életét, lelki egészségét, és a tanulást is segíti.
Záborszky Kálmán az édesapja által megkezdett utat vitte tovább, csak megváltozott körülmények között. A mai napig csodálom, hogy miközben a legmagasabb szintű zenész, megvolt benne az az alázat, hogy az idejét és energiáját a legkisebbekre és a nevelésre fordítsa. Rengeteg tanácsot tudott adni, szakmai, emberi és nevelési kérdésekben egyaránt. Kevés példát tudok arra, hogy egy ilyen kvalitású művész bemegy reggel az iskolába, délelőtt ügyeket intéz, délután levezet egy-két próbát. És mindenkihez nagyfokú tisztességgel, megbecsüléssel fordult.
Olyan ihletett Psalmust még nem hallottam, amit tőle hallottam többször – az a magyarságtudat és hazaszeretet olyan mélyen benne volt, hogy átsütött a zenekaron. Amikor jöttek ide nagy vendég karmesterek, Jurij Szimonov, Kobajasi Kenicsiró, Kocsis Zoltán stb., és megvolt az első próba, akkor ők csak széttárták a kezüket, hogy „Kálmán, ez a zenekar mindent tud, kész van, mehetünk koncertre”.
