A 70 éves Szent István Filharmonikusok jubileuma kapcsán elindított Istvánosok blogunk soron következő bejegyzésében Bíró Zsófia fuvolaművészt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagját kérdeztük iskolás éveiről.
- hirdetés -
Az Istvánról szólt az egész fiatalkorom, nagyjából 14 éves korom óta – és csak egy nagyon rövid időszak volt, amikor még nem tanítottam, de már nem játszottam a zenekarban. Itt végeztem a konzit, utána a zeneakadémiai tanulmányaim alatt is játszottam a zenekarban, és amikor már az Operaházban játszottam, még két évig párhuzamosan itt is zenéltem. Most pedig már ez az ötödik évem tanárként.
A köztes időben, amikor rendszeresen nem játszottam a zenekarban, akkor nagyon szép feladatokat kaptam, szólózhattam, és eljátszhattam a legáhítottabb fuvolaversenyeket az együttessel. Ezek életre szóló élmények voltak, hihetetlenül sokat fejlődtem ezekkel mind hangszeresen, mind pedig színpadi jelenlétben – van, akinek ezt is meg kell tanulni. Azt mondják, a hangszer egy kicsit meghatározza az ember egyéniségét is. De lehet, hogy az ember egyénisége határozza meg a hangszerválasztását.
Az én választásomnál az is szempont volt, hogy fuvolából viszonylag nem olyan drága beszerezni egy kezdőhangszert – természetesen a profi, minőségi hangszerekről ne beszéljünk, mert azok viszont a nemesfém anyaguk miatt nagyon költséges hangszerek. Nem véletlen, hogy többnyire a zenekaroktól kapjuk használatra, nem pedig saját magunk szerezzük be. A fuvola ősidők óta az egyik legspirituálisabb hangszer, nyilván a légiessége miatt – és az én életemben is nagyon fontos a pszichológia, az önismeret, ami egyébként nagyon szorosan kapcsolódik a hivatásomhoz, a zenészségemhez.
Tanárrá válni igen hosszú idő, és már ez alatt az öt év alatt is érzem, hogy mennyit változtam ezen a téren. Abban is, hogy mit szeretnék átadni, és abban is, hogy azt hogyan adjam át – mert van olyan, hogy egy problémát több oldalról meg kell közelíteni, és néha a negyedik jön be, néha a tizenötödik. Az is lényeges, hogy az adott diák személyiségéhez hogyan viszonyuljon az ember; én mindig megpróbálom felnőttként kezelni őket. A magam részéről hálás vagyok azért, hogy nagyon alapos képzésben volt itt részem. A mai napig abból élek, amit itt tanultam – és tanárként most is tanulok a kollégáktól, de a diákoktól is.
Nemcsak a szakmai háttér miatt fontos az intézmény, de a legszorosabb barátságaim is ide kapcsolódnak.
Itt abba nőttünk bele, hogy volt egy bajtársiasság egymás között, mélyebben megismertük egymást. És ez Záborszky Kálmánnal is így volt: ő is fiatalkorunk óta ismert minket – ez egy teljesen más minőségű kapcsolat, mind a kollégákkal, mind pedig a vezetőséggel, mint amivel később egy másik zenekarban találkozunk.
Mindig, amikor valamilyen módon kapcsolódom a zenekarhoz, akár szólistaként, vagy akár egy megbetegedett kolléga helyett beugróként, mindig nagy örömmel tettem, és nagyon-nagyon jó újra és újra visszatérni.
