Van ugyebár az alapmű. amit sokan sokféleképpen előadnak, kinek-kinek tetszetősen vagy elfordulósan; énekelhető, hangszerelhető, lehet metál vagy pop verziós. Nem riadunk a balladisztikus de a verbunkos vagy nótaszerű megoldástól sem, örömet okozhat egy-egy teljesen, már-már vidámra gondolt sanzonnyi megoldást, adhat izgalmat neki női és férfi hang is extrán, de van hogy brutálmetál üt tarkón ugyanabból.
És akkor van az a dolog, hogy improvizáció. Mindent tud és mindent belead, hozzátold dalhoz belső gondolat- és lelkivilág, aktuális psziché, netán fizikai állapot is. Rengetegsok tanulmány, kutatás, elemzés, vizsgálat, próba, beszélgetés, technika turkálja a műfajt, fejteni meg próbálja titkák és mibenlétét. Szimpla felhasználónak meg csupán marad az élmény.
Kicsit gyakorlottabb hallgatónak már a technika és a művészeti precízió is attribútum. Professzionális befogadónak meg olyan valószínűleg, mint zenei önarckép: az eredetire rakódott, de inkább zenészlélek-mindenséggel pimpelt személyiségoratórium. Megmutatja alkotót, érezni az ért hatások, tudnitja zenetálentum.
Mai Szomorúnk is fogható improvizációnak fel, Németországból érkező vasárnap Florestan billenti el sokpercben adva hozzábele érzékeny mibenlétét. Tökéletes klasszikussá vál általa a seressi melódia, totális alapértékké nemesült vele a majdszázéves daluniverzum.
