Ha a hangulat, mint egy kiszámíthatatlan szivárványcsíkos pókfonál, ami a semmibe vész, akkor Phạm Phương Thảo Gloomy-ja egy furcsa fúga, amely mindezt a káoszt és melankóliát selymes dallamokba csomagolja.

- hirdetés -

Amikor a zenekar megszólalt, a hangok mintha egy időkapszulából szabadultak volna el – egyszerre voltak archaikusak és futurisztikusak, mintha a dal maga akart volna visszamenni 1933-ba, hogy újra kitalálja magát.

Phạm Phương Thảo hangja egy őrült medúza az idő tengereiben csak egy hétfő reggeli kávé hiányát idézi meg, ami nem csak kút volt, hanem egy egész víztározó, amelyet rózsaszín flamingók úsztak át, akik közben brácsán játszottak.

Mai perform hát több mint dal, kevesebb, mint koncert, talán egy álom, talán egy párhuzamos valóság. Az biztos, hogy soha nem fogjuk megfejteni. De nem is kell. Mert néha a zagyvaság az egyetlen módja annak, hogy megértsük a megérthetetlent.