Papageno hallgat, avagy variációk zenehallgatásra

Mi másról szólhatna az én blogbejegyzésem, mint a zenehallgatásról. Bár hat évig csellóztam, később húsz évig énekeltem kórusban, nem lettem zenész, nem lettem előadó – a hallgatásban talán jobban sikerült elmélyülnöm. A zenehallgatás hallatlanul szubjektív műfaj. Így ez most egy hallatlanul (ám láthatóan) szubjektív blog lesz, amelynek tárgya, maga a zenehallgatás.

Hogyan, mikor, kivel, mennyit, miért, mit, hol, min… csak néhány alapkérdés, amelyek közül, ha bármelyiket megváltoztatjuk, az eredmény más lesz. Nem szorul magyarázatra:
másképp hallgattam zenét vizsgára készülés közben, mint este, lefekvés előtt, és másképp hallgatok magányomban, mint ha valakivel vagyok. Más a youtube-ról hallgatni valamit fülessel, mikor az egész család alszik, és más kiváló hangfalak mellett ülni barátokkal.

Ilyenkor mást hallgatok-e? Mást hallok-e? És egyáltalán: miért hallgatok egyedül, miért társaságban, miért lemezről, miért számítógépen és miért hangversenyen? Hogyan változott a zenehallgatásom az életkoromnak és egyéb körülményeknek megfelelően (vagy meg nem felelően)?

El lehet-e mesélni a zenehallgatás élményét? Meg lehet-e mutatni, át lehet-e adni? Örülök-e, ha valami csak az enyém, vagy ellenkezőleg, igazán csak az boldogít a zenehallgatásban is, ha át tudom adni? Mit jelent nekem a zenehallgatás, mit jelent másnak?

Mi a kritika? Lehet-e valamiféle objektív mércét kreálni, amihez viszonyítok? És ha igen, kell-e? Kinek szól a kritika, kinek nem szól? Miért írok, miért nem írok kritikát? Mit adok át a zenéből, a mércémből vagy magamból, ha írok (vagy nem írok)?

Ezeket a kérdéseket próbálja körbejárni ez a blogbejegyzés, és ígérem, maradok szubjektív, kerülöm a szisztematikusságot. Mindebből talán következik is, hogy minden másról is szó eshet, ha úgy hozza a szükség. És úgy hozza, valószínűleg ez a lényege a zenehallgatásnak, és a róla való beszédnek.

Végső soron az a kérdés, tud-e Papageno hallgatni? Én mindenesetre nem teszek lakatot a számra.