“Nem, én nem vagyok gyűjtő”

Fotó: Mito Images

Tekintélyes lemezgyűjteményem van, azt szoktam mondani, 5000 lemez (CD és LP), de lehet, hogy 6 vagy 4, a fene se számolja. Gyűjtő vagyok?

Nem vagyok gyűjtő. Sőt egyenesen sértőnek érzem, ha gyűjtőnek neveznek, a gyűjtők közt tartanak számon. Holott számos „gyűjtős” vonásom van, túl a gyűjteményem méretén. Például – ahogy már megírtam – nagyon jó a szimatom.

Mikor sokat utaztam, még ha az útvonalat nem is magam terveztem (pl. buszos énekkari utazásokon), egy valamire való városkában néhány perc alatt megtaláltam azt a lemezboltot, amelyet egyáltalán érdemes volt megtalálni. Ráadásul mindig meglepően pontosan tudtam, mi van, mi nincs meg, vagyis nem fordult elő olyan, hogy véletlenül valamit kétszer vettem volna meg. Pontosabban mégis: amikor Fülöp Péter lemezkatalógusából havonta rendeltem, viszont a postaköltség megspórolásából a lemezek ömlesztve érkeztek a Concertóba (sose gondoltam volna, hogy egy ilyen blogban lábjegyzetelni kelljen majd, hogy mi is a Concerto, hol is a Dob utca 33…), így egyszer valóban megesett, hogy egy éven belül kétszer rendeltem meg ugyanazt a lemezt. Ennek a nagyker-jellegű vásárlásnak egyébként komoly szerepe volt abban, hogy abbahagytam:

hogy ma csak azt veszem meg, amit „muszáj”.

Mert adjuk ehhez hozzá, hogy szeretem a tárgyakat. Illetve ez így nem pontos, konkrétan ki nem állhatom a tárgyakat, és igyekszem tőlük szabadulni. Viszont amim van, ahhoz ragaszkodom, nehezen válok meg egy kopott ingtől, hajlandó vagyok egy cipő vételáránál többet költeni a javítására, és szeretem, ha a lemeznek megvan a borítója (az nem zavar, ha szamárfüles). Ami hozzám tartozik, annak szeretem, ha van története, a lemezeknél meg pláne, de hát magamat ismétlem.

A neten rendelt, ömlesztve érkező lemezeknek nincs, a böngésző előtti magányos „izgalom” nem hasonlítható ahhoz, mint mikor Camberra külvárosában egy autószerelő-műhely jellegű vegyesboltban a kezedbe akad Fricsay Évszakokja (enyhén penészszagú dobozban, eredeti prés), hogy aztán kézicsomagként kísérjen még hetekig, míg hazaérsz.

Ezek gyűjtői vonások, és ma, mikor egy mozdulat letölteni az összkiadásokat, mikor Fricsaytól egy dobozban két Évszakokat is kaphatsz (OK, kellett rá várni pár évtizedet, hogy elérkezzen a karmester halálának 50. évfordulója, s a lejárt jogdíjú felvételekért még egyszer legalább aprópénzt lehessen kérni), akkor kinek jut eszébe a Hyde Parkban caplatni háromnegyed folyóméter lemezzel a leszakadt fülű nejlonzacskóiban, hogy aztán a húsz kiló lemezt pihekönnyű kézipoggyászként lengetve libegjen fel a repülőre.

 De nem ezért nem vagyok gyűjtő, hanem mert sose voltam.

A gyűjtő a teljességre törekszik. Ez bizonyos esetekben rendben is van, pl. kedvenc karmesterem, Furtwängler életművénél magam sem tudom azt mondani, nem kell a nyolcadik Kilencedik, mert van már vele hét. Ám engem rajta kívül még vagy huszonöt karmester érdekel, de messze nem hasonló mélységben. Mondjuk Pierre Monteux-vel bármit szívesen meghallgatok, de Beethovenjei eddig meglehetősen hidegen hagytak. Közülük a legkönnyebben elérhető stúdiófelvételek ott vannak a polcomon, fogják a port. Monteux-vel Debussy, Stravinsky sokkal inkább izgat, s ha ebből találok valamit, ami még nincs meg, előfordulhat, hogy szert teszek rá – de nem halok bele, ha nem. Egy valamire való gyűjtő ezzel nem így van.

A gyűjtőnek fáj, ha valami nincs meg. Nekem nem.

Térjünk vissza Furtwänglerre. Minden Schubert-mű és -előadás érdekel vele, egyetlen kivétellel: Heinz Schubert (1908-45) Hymnisches Konzertje – bár most látom, fent van a youtube-on. Nem vágyom rá, hogy meghallgassam, pláne nem, hogy megszerezzem. Minek? A gyűjtő nem így van vele. Ismertem egy gyűjtőt, aki nagy munkával megszerezte LP-n. És milyen, kérdeztem, mire ő:

nem tudom. „– Mikor hallgatod meg? – Soha.”

Na, ez az igazi gyűjtő. Akinek a birtoklás a lényeg. Érdekes, könyvet mostanában is vásárolok úgy, hogy majd egyszer elolvasom, ha elolvasom; polcomon bőven akad elolvasatlan könyv, s ha valaki nem találja fel sürgősen a 30 órás napot, akkor ez alighanem így is marad. A lemezekkel más az ábra: addig nem rakom be a helyére az új lemezt, míg legalább egyszer meg nem hallgattam. (Egy másik ok, ami miatt mind kevesebbet vásárolok… tele a „TEMP könyvtár”…)

A gyűjtő nem boldog, ha valaki másnak is megvan, amit ő megszerzett. Ha az előbbi hiba még csak érintőlegesen erkölcsi természetű (inkább gyarlóságnak nevezném), akkor ez már súlyosan az. Amint említettem, engem az tesz igazán boldoggá, ha van kivel megosztanom az örömömet. Ha egy régen vágyott felvételt sikerül megszereznem, nyilván olyanokkal, akik igazán értékelik – vagyis hozzám hasonló zeneszeretőkkel. Nem azért mutatom meg nekik, hogy bibibá, nekem megvan, neked meg nincs. Rendszeresen adok lemezt kölcsön (és van egy füzetem, ahova felírom – mégsem kapok mindig mindent vissza, na ja, az erkölcstelen gyűjtők! vagy csak a figyelmetlen barátok?). Egy gyűjtő ilyet nem tesz, ő akkor boldog, ha minél több ritkasága van – ha valamit többen is birtokolnak, az pedig már nem igazi ritkaság.

Beszéltem itt már a lemezhallgatás technikai átalakulásáról. Az internetes zene terjedése azt eredményezi, hogy mind könnyebbé válik, hogy nagyon sok felvételt meghallgathassunk, ha mégoly korlátozott hangminőségben is (és pl. eldönthessük, tetszik-e, van-e rá szükségünk jobb minőségben, akarjuk-e birtokolni). Természetesen messze nem minden található meg a neten, maximum nagyobb szakértelmet, több utánajárást – és nagyobb étvágyat – igényel, hogy mást is keressünk és találjunk (nota bene: Fülöp Péter listájáról ma sem lenne nagy ügy párszáz vagy párezer dollárt elkölteni havonta, ha lenne rá igény és lehetőség). De ez a bőség talán mégis afelé mutat, hogy kevesebb – rossz értelemben vett – gyűjtő marad a pályán, s aki mindennek ellenére ma is utánajár egy-egy obskurus felvételnek, az inkább ínyencnek nevezhető. Ezt vállalom.