Hallatlanul széles érdeklődésű és tájékozódású elektroakusztikus zeneszerzőnknek, Nagy Ákosnak a tízes években keletkezett négy kompozícióját tartalmazó CD jelent meg nemrégiben Lineaments I címmel a Hunnia kiadónál.
- hirdetés -
Leírtam a recenzió első mondatát, és máris pontosítanom kell: a lemez valóban rögzít négy hangfolyamot, az azonban rögtön kérdésként merül fel, hogy ezek (nagyjából) zárt, végleges kompozíciók-e, vagy inkább egy élő, mozgó organizmus – amolyan Stanisław Lem-féle Solaris-lény – életéből kiragadott pillanatfelvételek.
Továbbá azonnal le kell szögezni azt is, hogy a darabok egy része nem csupán az improvizáció–rögzített műalkotás kontinuumon, hanem az akusztikus–elektroakusztikus kontinuumon is valamilyen közbülső, sőt darabról darabra változó ponton foglal helyet, tudniillik a rögzített verziók közül kettő nem csupán elektronikus, hanem akusztikus eszközökkel generált hangokból is építkezik – gondolom, az akusztikus hangszerek és egyéb hangkeltő eszközök megszólaltatói képviselik a Bali János líraian fogalmazó és mégis izgalmas művészetelméleti kérdéseket felvető bevezető szövegében hangsúlyosan említett improvizatív elemet.
A felvételen négy kompozíció – illetve, hogy pontosabban és támadhatatlanabbul fogalmazzak, négy track – található, az egyik mindjárt két változatban, vagy ha tetszik, kétféleképpen realizálva. Ez az Hommage à Rothko című, mintegy hétperces… maradjunk talán mégis ennyiben: darab, amelynek korábbi, tisztán elektroakusztikus verziója (2014) az album záró-, a későbbi, a régi, illetve népi hangszereken játszó Geneamus Együttessel együtt létrehozott realizációja (2015) a nyitószáma. Az együtteshez ez alkalommal maga Nagy Ákos is csatlakozott; többi tagjai: Aba-Nagy Zsuzsanna (hárfa), Szentpáli Roland (szerpent), Szabó Zsolt (viola da gamba) és Mandel Róbert (tekerő).
A két közbülső műsorszám hosszabb, egyenként 20–30 perc körüli. Az első, az In dem Nebel (2017) című, kivételképpen konkrét, „festői” címet visel, és mint a szerző elmondja, egy ködbe borult kikötőben kórusként megszólaltatott hajókürtök hangzásának különleges élménye ihlette. A második, amely a Par la voie des rythmes – La Déploration sur la mort d’Henri Michaux címet viseli, Mark Rothko mellett a 20. századi avantgárd egy másik kiemelkedő alakjának állít emléket; ebben Rimóczi István a szerző „élő” előadópartnere. Figyelemre méltó, hogy Rothko, az amerikai festő és Michaux, a belga-francia költő író és képzőművész egyaránt jó néhány évtizede halott volt a darabok keletkezésekor; s hogy egyikük sem volt zenész, sőt Michaux – a deklaráció szintjén legalábbis – kifejezetten zene-ellenes volt: számára a zene „a kiteljesedése annak, ami könnyű és kényelmes; egy időre elleplezi az emberi élet ürességét”. Mindez arra utal, hogy mint Nagy Ákos tevékenységében és műveiben minden más, az avantgárd elődökhöz fűződő viszonya sem egyszerű és magától értetődő, hanem megtermékenyítően áttételes és bonyolult.
Magáról a felvételről azt kell tudni, hogy a ma létező legkorszerűbb technikával, a ma létező legfinomabb felbontásban készült; az általam a Spotifyról meghallgatott változat, ha jól értem, talán már egy lebutított változat lebutítása – sajnos, ennél sokkal többet a dolog technikai oldalához nem értek. A hangtömeg – nem tudom, használhatom-e még itt a „zenei szövet” terminust – rendkívüli sokszínűsége, gazdagsága és hallatlan kidolgozottsága azonban az első pillanattól fogva megrészegítő tapasztalat, és a gazdagságnak ez az elemi élménye a lemez teljes, egy óránál valamivel hosszabb időtartama alatt a hallgatóval marad. A kísérőfüzet összes jeles szerzőjének gondolatmenetéből, de a hallgató elemi tapasztalatából is nyilvánvalóan következik, hogy ez a zene rengeteg izgalmas kérdést vet fel, hogy nem csupán a zene, a műalkotás, a művészet határait feszegeti, hanem a fogalmakat magukat is. Ezzel együtt mégis vonzó és minden pillanatban leköti hallgatóját, mert mindig invenciózus és precízen kontrollált.
Igen, az is a felmerülő kérdések egyike, hogy ezeknek a daraboknak van-e hagyományos értelemben vett formájuk vagy dramaturgiájuk, hogy haladnak-e valahonnan valamerre. Személy szerint az az érzésem, hogy csak igen korlátozott mértékben. Az In dem Nebelben felismerni vél a hallgató egy jellegzetes kürtjelet; a Josquin Desprez híres Ockeghem-siratójára utaló Michaux-Déploration az utolsó percekben valóban felizzik, tragikusabbá válik, a halál vagy egy gyászmenet kegyetlenül döngő lépteit is belehallhatjuk. De ezek a legszélsőségesebben konkrét, mert a hallgatónak némi fogódzóval szolgáló pillanatok. Az egy óra nagy részében mintegy félálomban úszunk egy hatalmas, végtelen térben – vagy inkább végtelen, összefüggő barlangrendszerben haladunk teremről teremre? Mégpedig úgy, hogy minden terem maga is végtelen a térnek mind a hat irányában, s bármely irányban és bármilyen közel vagy bármilyen távol felbukkanhat, elénk robbanhat vagy kivirágozhat bármiféle hangi esemény, amelyeket ezerféle színnel ruház fel képzeletünk. Nagy Ákos nem fukarkodik semmiféle szélsőséggel – gondosan kihasználja az emberi fül tíz oktávos hangérzékelési spektrumát (kedveli például a 20 Hz körüli, infernális hangokat, amelyeknek „földi másai” a szerpent legmélyebb hangjai). De dinamikában, színben-felhangtartalomban, a tranziens lefolyásában, az egyes hangok „történetében” is újra meg újra izgalmas ötletei – ha tetszik, üzenetei – vannak.
Hiába van olyan érzésünk néha, hogy egyetlen, egyórás hangfolyamot hallunk, mert Nagy invenciója, fantáziája mindvégig magas lángon ég, s mert a hangi folyamatok rendkívül finomak és információgazdagok. Koppan vagy megrebben valami egy adott irányban és távolságban, majd hamarosan újra, egy kicsit más irányból, egy szűk negyedhanggal magasabban vagy mélyebben – s agyunk önkéntelenül is pörögni kezd, hogy miért pont így, ekkor és ennyivel, s azonnal asszociációkat generál. Amelyek egytől egyig csupán lehetőségek, mert a zene egyszerre tartalmazza az összes opciót, akár egy kvantumszámítógép. De hogy magam is egy másik asszociációval éljek máris: miután minden folyamat legapróbb részlete, majd annak a részletnek a nüanszai is információt látszanak hordozni, van Nagy Ákos zenéjében valami fraktálszerű is, amennyiben a legkülönbözőbb felbontásokban szemlélve is érdekes. Ezt az illúziót – tudniillik hogy a zene bármely részletét, mint egy fraktálét, határtalanul tovább nagyíthatnánk – a különlegesen finom felbontás is segít átélni.
Nehéz – számomra legalábbis – mindezt pontosan megmagyarázni; hallgatni érdemes.
Végül néhány szó a lemez kísérőfüzetéről, amelyet az interneten csak angol nyelven sikerült fellelnem. (Ezzel együtt bízom benne, hogy alkotói a CD-t azoknak a magyar hallgatóknak is szánták, akik ilyesmit könnyebben vagy szívesebben olvasnak magyarul.) Megjegyzendő, hogy míg Bali nagyon erős bevezetője és Molnár Szabolcs kitűnő és lényegre törő ismertetője színvonalas angol fordításban olvasható, magának Nagy Ákosnak a szerzői jegyzetei telistele vannak elemi nyelvtani, egyeztetési és terminológiai hibákkal, hungarizmusokkal, olyannyira, hogy egy-két esetben az sem egészen világos, hogy mit akar mondani. Bár tudjuk, hogy a világon a legtöbbek által beszélt nyelv nem a kínai, hanem a rossz angol, már csak emiatt is hasznos lenne, ha az ismertető szövegek magyarul is hozzáférhetőek lennének. Továbbá esetleg el lehetett volna dönteni, hogy a kiadvány dokumentációjában kitesszük vagy elhagyjuk-e a magyar és a francia ékezeteket. Kár, mert a kiadó igényességre való törekvése nem csupán a legkorszerűbb felvételi technikák felvállalásában, hanem többek között a kísérőfüzet gondos és színvonalas grafikai kialakításában is megnyilvánul.
