Schubertet hallgatok. Schubert fura figurája a zenetörténetnek: darabjai fegyelmezettek és tomboló viharok egyszerre, mintha a sok-sok legbelül dúló szenvedélyeket próbálná meg leszabályozni, eldugni, bezárni valahova a pincébe, mint A Babadook című horrorfilmben az emberi, családi kapcsolatok elfojtott viszonyait szimbolizáló mumus-szörnyet.
Schubert esetében nem beszélhetünk ilyen radikális megoldásokról, annál inkább, mert nagyzenekarra írott művei azt sugallják, hogy nem is olyan bonyolult ezt a kétfajta érzést egy formában képviselni. A könnyedség leplei alatt bújik-e meg tragédia, a magány, vagy ezt a mélyben megmutatkozó információt sikerül-e elrejteni a látszólag könnyeden építkező formákban, ez csak nézőpont kérdése.
Rám ezért hat Schubert. Szerzeményeit az eszköztelenség, az egyszerűség, a csak-semmi-felesleges-csillogás hozzállás jellemzi, miközben kivétel nélkül magukban hordozzák a katarzis lehetőségét és annak kibontását.
Schubert dalaiban, kamarazenéjében gyakran találkozunk a zeneszerző egy ismételten és nagyon központilag megjelenő vonásával: a mély melankóliára való hajlamával, annak minden megnyilvánulásában, különös tekintettel a halállal történő visszatérő szembenézéssel.
Ez a Schubert más. A nyitányaiban felhőtlen könnyedséggel, pozitív, örömteli érzéssel találkozunk, amelyben nagyfokú felszabadultságot, a lélek megnyílását tapasztaljuk, ami a zseniális Schubertnek egy egészen más oldalát mutatja meg: a reményt és a féktelen vitalitást. A nyitányok mindvégig elkerülik, nélkülözik a fájdalmas életérzést: fény és napsütés árasztja el őket.
A Berlini Szimfonikusok Hansjörg Schellenberger vezetésével vette lemezre Schubert nyolc nyitányát, a kiadványnak pedig a sokatmondó Lebensfreude (Életöröm) címet adták. Schubertet tényleg jó hallgatni. Az a fajta zene, amelyet receptre kellene felírni, egy finom bor társaságában.
A problémáinkkal és a mumusainkkal pedig ráérünk később is foglalkozni. Megvárnak.