Bruckner-szimfóniák esetében gyakran futhatunk bele, hogy fogalmunk sincs, melyik verziót halljuk, illetve melyiket „kellene” (vagyis melyik „az igazi”). Minél maibb egy előadás, annál inkább elvárható, hogy „tiszta forrásból” dolgozzon. Sir Simon Rattle és a Londoni Szimfonikusok dupla CD-je arra is rávilágít, hogy ez se olyan egyszerű: maga Bruckner is többször veselkedett neki egy-egy művének, egy-egy tételnek, és akár két egyidejűleg keletkezett (végső) verzióból is van hosszabb és rövidebb.
Bruckner 4. („Romantikus”) szimfóniájára két CD: világrekord. A mű nem olyan, mint mondjuk a Goldberg-változatok, mely letudható alig negyven percben, de széthúzható másfél órára is úgy, hogy egyformán (na jó, majdnem egyformán) zseniális előadásokat kapjunk.
A zenekar (LSO) által kiadott Bruckner-szimfónia az első korongon teljes terjedelmében megszólal, a második korong tartalmazza Bruckner korábbi, elvetett ötleteit, melyek között van „majdnem ugyanaz”, de van „teljesen más” is, és aligha hiszem, hogy lesz, aki bármelyiket felteszi az „igazi” helyett, vagyis úgy hallgatja végig a szimfóniát, hogy valamelyik tételt a korábbi verzióra cserélné lejátszáskor. (A négy track egy alternatív Scherzót, egy második és két negyedik tételt tartalmaz). A kísérőtanulmány elolvasása mellett inkább külön-külön érdemes őket meghallgatni, a teljes (végleges) mű ismeretében, avval összehasonlítva. Egyedül a hosszabb, húzatlan utolsó tételnél eshet meg a kísértés, hogy ezt tegyük fel zárótételként.
A dörzsöltebbek persze sejteni vélik, hogy mindez nem kis mértékben marketing, különben miért vennénk meg Sir Simon Rattle-lel Bruckner szimfóniáját? Hiszen egy berlini felvétel nem is olyan régen (2007-ben) jelent meg vele.
A gyűjtő vagy a Rattle-rajongó persze nem érti az efféle kérdést, hiszen számára a kedvenccel mindent meg kell szerezni, függetlenül attól, megjelent-e már vele ez a mű vagy se. Nekem pl. kilenc Beethoven Kilencedikem van Furtwänglerrel. És két Bruckner Negyedikem (mondhatni: mindkettő). Csak Rattle nem Furtwängler. Egyrészt él, és ha szerencsénk van, még sok előadást hallhatunk vele akár a legkönnyebben megszerethető Bruckner-szimfóniából is, élőben, lemezen vagy valamely internetes csatornán. Másrészt…
Másrészt ne legyünk igazságtalanok, senki se Furtwängler. Rattle meg nagyon szépen vezényli Bruckner 4. szimfóniáját, és aki a most megjelent, londoni előadást (mely a 2021. október 5-i koncert felvétele) hallja vele először, az egyáltalán nem fog mellé. A teljes előadás az 1881-es verzió, a Bruckner által húzott fináléval (a húzatlan a másik korong utolsó száma, több mint 3 perccel hosszabb), de az egyszeri hallgatót ez nem fogja érdekelni, mert ez a „sztenderd” koncertváltozat, ezt szoktuk meg. Rattle előadása épp a szépségre épít, olykor már szinte mázasan szép az előadás, minden legato, minden crescendo végtelen nyugalommal építkezik, a csúcspontok inkább fennsíkok, lankák, nem kiálló sziklaszirtek, emellett lélegzetelállító pianissimókat is hallhatunk. Érvényes ez a felfogás, nem is erőtlen: Bruckner ereje épp ebben a végtelenségben rejlik, sugallja Rattle. És az előadás elhiteti, hogy igaza van.
Ettől még előfordulhat, hogy a magamfajta régimódi zenehallgató többször fogja feltenni a recsegő Furtwänglereket, Knappertsbuschokat, és ha nagyon hifi előadásra vágyik, akkor a kedvencet veszi elő: Klemperer lemezét.