Az 1. és 2. szerenádot általában Brahms teljes hangszerelésű változatában adják elő manapság, a Linos Ensemble új lemezén eredeti, kamarazenei formában hallhatók. Nyilvánvaló előnyei és hátrányai is vannak annak, hogy tizennégy vagy tizenöt muzsikust alkalmaznak egy egész zenekarral szemben, de az így kapott hangzásvilág egyértelműen kárpótolja a hallgatót: egyfajta vidéki idillként hatnak Brahms alkotásai a Capriccio gondozásában megjelent új kiadványon.
Annak ellenére, hogy Brahms korai műveiről beszélünk, már fel lehet fedezni bennük azt a magabiztosságot, ami későbbi munkáit jellemzi: az első szerenádot hallgatva fülünk csak úgy tobzódik a gyönyörű dallamokban.
A második szerenád lényegesen rövidebb, koncentráltabb mű, és inkább az érett Brahmsra emlékeztet, kevésbé a klasszikus elődöknek szóló hommage, inkább az olyan kamaraművekhez hasonlít, mint az ugyanebben az évben írt szextett. Egy nyugtalan Scherzo előzi meg a lélekkel teli Adagiót, amelyet Brahms barátja, Clara Schumann „csodálatosan szépnek” és „templomi minőségűnek” nevezett. Nem mondhatnám, hogy magam is ezt hallom benne, de kétségtelenül van benne valami áhítatos minőség.
A Linos Ensemble felvételén hallható Brahms tehát egy szokatlan, friss és lüktető zenét komponáló ifjú zeneszerzőként van jelen. Az együttes játéka mindvégig kifogástalan, a hangzás pedig gyönyörűen kiegyensúlyozott, minden hangszer előtérbe kerül, amikor az szükséges, és a hangmérnökök is kiváló munkát végeztek: az akusztika pedig valódi térérzetet ad.
Brahms reloaded.