„Manapság az előadás egész koncepciója túl nehézkes, hangos és harsány” – mondta Walter Gieseking 1926-ban, kifejezve, hogy „az éteri finomságú hangzást” részesíti előnyben. Azóta legalább háromszor fordult ki sarkából a világ, különösen, ha a zenei interpretációkat nézzük. Ma gyakran hallani, hogy a precizitás kiöli az igazi érzelmeket az előadásból. A Warner Classics ezúttal egy olyan művésznek állít emléket 48 darabos CD-gyűjteményével, aki a manapság megszokottól teljesen eltérő szépségeszményt vallott magáénak.
Gieseking finomsága, képzelőereje és biztos hangszerkezelése különleges és maradandó elismerést hozott neki, leginkább Debussy és Ravel szólózongoraműveit dicsőítették, amelyeket teljes egészében felvett. Mozart teljes szólózongoraművei képezik a most megjelent 48 CD-s gyűjtemény másik pillérét. Gieseking zenei érdeklődésének széles skáláját mutatja, hogy az Bachtól egészen a Ravel utáni zeneszerzőgenerációig terjed. A hangrögzítés technikai vívmányai által lenyűgözött Gieseking kivételesen termékeny volt a stúdióban, és ez a sorozat kilenc ősbemutatót, valamint jelentős számú CD-premiert és ritkaságot tartalmaz. A teljes gyűjteményt újramaszterizálták – az 1978-as évekbeli kiadások esetében a rendelkezésre álló legjobb források, az LP-k korából származó felvételek esetében pedig az eredeti szalagok felhasználásával.
Kevés zongorista rendelkezett természetesebb reflexekkel vagy nagyobb tanulási és memorizálási képességgel. Az egyetlen „hivatalos“ képzést a hannoveri konzervatóriumban töltött évei alatt kapta (1911-1916), ahol két évig Karl Leimernél tanult (aki azt a meggyőződést sulykolta belé, hogy a játék alapvetően inkább szellemi, mint fizikai folyamat). „A tehetség fordított arányban áll a gyakorlás szükségességével”,
„Az álmodozó intuíciója sokkal biztosabb, mint az intellektuális kutatás”,
„Soha nem végzek technikai gyakorlatokat, mert szinte teljesen feleslegesnek tartom őket”. Ez a három idézet tökéletesen visszaadja mindazt, ahogyan a német zongoraművész a zenei interpretációról gondolkodott.
1920-as berlini bemutatkozó koncertje után Gieseking híre futótűzként terjedt. Németként ironikus módon már ekkor ritka szimpátiát mutatott a francia zene, Debussy és Ravel iránt. Gieseking és Debussy ugyanolyan szinonimák, mint Schnabel és Beethoven vagy Rubinstein és Chopin.
Gieseking gyermekkorát Dél-Franciaországban és Olaszországban töltötte, ez mélyen befolyásolta zenei irányultságát és repertoárválasztását. Rendkívül természetes tehetsége az akadémiai tanulmányoktól nagyrészt függetlenül fejlődött ki, és már 1920-as németországi bemutatkozó hangversenyén Debussy és Ravel műveinek „szuperfinomsága“ olyannyira meggyőző volt, hogy felkérték még egy koncertre. Rögtön ezután intenzív, sikeres nemzetközi karrier következett, amelyet azonban politikai tényezők meghiúsítottak: náci szimpatizánsként feketelistára került, ami még 1949-ben is folyamatos ellenérzéseket szült Amerikában, és ami miatt egy ideig Európára, Dél-Amerikára és Japánra korlátozta pályafutását. Az 1955-ös amerikai visszatérését (egy kizárólag Debussy-műsor a Carnegie Hallban) azonban elragadtatással fogadták. Gieseking mesterkurzusokat is tartott a Saarbrückeni Állami Konzervatóriumban, ahol továbbadta tanára, Karl Leimer filozófiáját.
Gieseking repertoárja hatalmas volt (1930-ban New Yorkban kizárólag kortárs zenének szentelt hangversenyt adott), és lemezre vette Mozart (1953-1954) és Ravel (1954), valamint Debussy (1951-1954) összes zongorára írt darabját.