Mozart több hangszerre írott versenyműveit tartalmazza a Capella Savaria nemrég megjelent CD-je. A „sláger” a Sinfonia concertante, melyet más lemezeken is a „kistestvére”, a C-dúr concertone egészít ki. A Kalló Zsolt és Paulik László szólópáros mellé azonban betársul Papp Rita is fortepianón, hogy a töredékben maradt D-dúr hegedű-zongoraverseny rekonstruált első tétele is megszólalhasson.
Kezdjük a végén: bár sokak számára ez a mű lesz a szenzáció, a kiadó részéről meg egyértelműen ez a „hívó szó”, aligha hiszem, hogy a Robert D. Levin által megálmodott Mozart-mű valaha is bekerül a köztudatunkba. Annak idején a Müpában John Eliot Gardiner vezényletével is elhangzott ez a darab, és már akkor is az volt az érzésem, hogy vagy a közreadóban van a hiba, vagy magában a műben.
A Hungaroton lemezén maga a társszerző írta a darabhoz tartozó jegyzetet, melyből kiderül, 120 ütem (melyből 74 maga az expozíció) készült el. Amiből Levin kiegészítésével viszont egy negyedórás, terjengős és – horribile dictu – felettébb üres tétel kerekedett, ami akkor sem jó, ha jól játsszák. A nagyszabású hangszerelés mellett ráadásul épp a fortepiano tűnik kevéskének, nemcsak a zongorához szokott fülünk számára.
A másik két darab közül a K. 364 Sinfonia concertante szorul bemutatásra kevésbé. A Nicholas McGegan vezényelte együttes lendületesre veszi mindhárom tételt (különösen ha a szélsőségesen lassú és hasonlíthatatlanul gyönyörű Casals-előadásokkal mérjük össze), ami egyébként ugyanúgy illik e remekműhöz, mint a romantikusabb, lassabb (és mélyebb) előadások. A zenekar arányai igen jók, minden szólam jól hallható. Az előadók is kiválóan kamaráznak egymással és a zenekarral, egyetlen zavaró tényező van: Kalló Zsolt hegedűhangja, mely sokszor éles, időnként kimondottan csúf. Nemcsak a műfaj, de maga a darab is tálcán kínálja a szólisták összehasonlításának lehetőségét – ebben Paulik László nekem bizony jobban tetszik.
Számomra a lemez egyik vonzereje sokkal inkább a K. 190-es Concertone – Mozarton nevelkedett, gyermeki lelkemhez igen közel állnak ezek a „kis” Mozartok, a korai versenyművek, melyek közül a Concertone azért is emelkedik ki, mert valójában ez Mozart egyetlen igazi sinfonia concertantéja. A 364-es mű sokkal inkább kettősverseny, még az ugyanakkor keletkezett Szöktetésben szereplő Constanza-nagyáriával, esetleg a 482-es zongoraverseny lassú tételével összehasonlítva is.
Ezekben a művekben ugyanaz valósul meg, mint a Concertonében: az „igazi” szólóhangszer(ek) mellett a zenekar más hangszerei vagy hangszercsoportjai is koncsertálnak. Teljes (és hiteles) műként az 1774-ben írott C-dúr versenymű képviseli tehát leginkább a 18. század népszerű műfaját a mozarti életműben. A mostani előadás pedig bárkit meggyőzhet, hogy érdemes alaposabban megismerni a darabot, mert ha megismerjük, menthetetlenül meg is szeretjük. Az előadásról ugyanaz mondható el, mint az Esz-dúr kettősversenyről: az első hegedű időnként érdes hangzása ellenére ez is igen jeles előadás.
A lemez egésze kellemes élmény, bár attól tartok, leggyakrabban csak a két teljes és igazi Mozart-művet fogom róla meghallgatni.
