„Most minden hangszer sorra kerül” – írta Clara Schumann 1849 elején a naplójába, amikor férje, Robert éppen befejezte két duósorozatát zongorára: az egyiket klarinétra, a másikat kürtre. Ezek az op. 73-as Fantáziadarabok és az itt felvett op. 70-es Adagio és Allegro voltak. A zeneszerző ekkor jelezte, hogy ő bizony a teljes hangszeres spektrumban gondolkodik. A Claves kiadó kínálatából a Boris Berman-sorozatban megjelent brácsa-zongora duókat vesszük szemügyre.
A teljes hangszeres spektrum túlzás volt, hiszen Schumann nem úgy működött, mint például Hindemith, aki eltökélte, hogy valóban minden hangszerre komponál egy-egy szonátát. Schumann figyelme hamarosan a kórus- és zenekari művek felé terelődött. Ennek ellenére 1849-ben még két duót komponált, csellóra és zongorára (op. 102), valamint oboára és zongorára (az itt felvett op. 94-es darabok).
Schumann valójában bürokratikus alapossággal haladt végig a különböző műfajokon. Miután 1840-ben megnősült, felhagyott a vad, félig-meddig formátlan, kvázi töredékes zongoraművek iránti vonzalmával. Házassága első évét dalok komponálásával töltötte, majd ezt követte egy „szimfonikus év” (1841), egy „vonósnégyes-év” (1842) és egy „oratórium-év” (1843), mintha egy komoly, Beethoven utáni német zeneszerzőhöz illő tennivalók listáját pipálná ki. Két év megszakítás után, amelyet lelki egészségének állapotára hivatkozva tartott, drámai művek felé fordult, ezek közt van egyetlen operája, a Genoveva. Ezt követték 1849 elején a zongorás hangszeres duók, amelyek Clara fent idézett lelkes naplóbejegyzését kiváltották.
Schumann fúvós hangszerekre és zongorára írt duói a korban rendkívül innovatívnak számítottak. Bár a zenei kiadványok korabeli listái („Hofmeisters Monatsberichte”) megerősítik, hogy a 19. század közepén Közép-Európában kisebb-nagyobb kiadók több ezer kiadványt adtak ki, ezek között alig volt önálló mű a fúvós-zongora duókra, amelyek ekkor Schumann figyelmének középpontjában álltak. Beethoven korai kürtszonátáját és Weber klarinétra írt Grand Duo című művét leszámítva Schumannig egyetlen jelentős klasszikus vagy romantikus zeneszerző sem írt zongoraduókat e hangszerekre, szólóoboa-repertoár pedig gyakorlatilag nem létezett.
Úgy tűnik, Schumann trendteremtő szerepet töltött be – ugyanis miután kiadta op. 73-as klarinétra és zongorára írt Fantáziadarabjait, a kasseli Luckhardt a következő két évben két további „fantáziadarabot” adott ki ugyanezen hangszerekre (Carl Reinecke és Johann Carl Eschmann művei).
A Claves kiadó felvételén ezúttal átiratok hallhatók Ettore Causa és Boris Berman tolmácsolásában. A zongorára és brácsára átültetett darabok egészen kivételesen szólalnak meg a High Resolition Audio technológiának köszönhetően. A térérzet átlagon felüli, a hangszerek megszólalása ugyanakkor meleg és jól artikulált, a hangmérnökök szeme előtt a „zeneiség mindenek felett“ eszménye lebegett. A Schumann-átiratok mellett helyet kapott a korongon Brahms cselló-zongora szonátájának átdolgozása is.
Boris Berman Moszkvában született, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult a kiváló zongoraművésznél, Lev Oborinnál, majd zongoraművészként és csembalistaként is kitüntetéssel diplomázott. Művészetét hat kontinens több mint ötven országának közönsége ismeri. Nagy sikert arató fellépései között szerepel a Concertgebouw Zenekarral, a lipcsei Gewandhaus Zenekarral, a Torontói Szimfonikus Zenekarral és az Izraeli Filharmonikusokkal közösen előadott koncert is.
Berman és Causa összeszokott páros, nagyon érzik egymást, a dallamok szinte egymásba olvadnak. Néha, ha nagyon figyelünk, érezhetjük, hogy eredetileg más hangszerre írott darabokról van szó, de az interpretációt átjáró zeneiség ezt könnyen feledteti. Berman az orosz iskolából jön, ez nem is kétséges: játéka megmagyarázhatatlanul energikus, de a részletekkel nem pepecsel sokat.
Érdemes meghallgatni, csakúgy, mint a Claves kiadó sorozatában megjelent többi kiadványt is, melyeket leginkább azoknak ajánlanék, akik a romantikus kamarazene harározottabb kontúrjait kedvelik.
