Tekintve, hogy mennyit változott a komolyzene és annak megjelenési formái az elmúlt időszakban, furcsa, hogy a régi műfajok nagy többsége még mindig életképes és az is, mennyien komponálnak a mai napig szimfóniát, vonósnégyest vagy versenyművet. Azt hihetnénk, hogy ez a sok változás magával hozza a formarendszerek módosulását is, de ez csak részben történt meg. Kecskés D. Balázs eddigi életműve kapcsán vetemedtem arra, hogy forma és közlés közötti vizsgálódásokat végezzek, amolyan szubjektív módon.
Kecskés D. Balázs komponált egy Brácsaversenyt, amelynek bemutatója március 19-én volt Győrben. Nem is akárkik adták elő, hanem Magyarország talán legkiválóbb brácsistája, Szűcs Máté és a Győri Filharmonikus Zenekar, amelyet Rajna Martin, a fiatal karmester generáció egyik legkitűnőbb tagja dirigált. Kiváló volt az előadás, a karmester és a zenekar is jól megtanulta a darabot, Szűcs egészen kimagasló zeneiséggel és teljes odaadással abszolválta a concertót.
Megvannak a már „hagyományosnak” számító, Kecskés D.-re jellemző jelek: a hangulati végletesség, a nagymértékű fokozás, a hullámvasútszerűen hajló dallamok, arra gondolok, mialatt hallgatom, hogy a komponálás közben Balázst mintha akadályozta volna a forma, vagyis a versenymű maga.
Balázs tipikusan az a szerző, aki akkor követ el kimagasló alkotást, ha nem kötik gúzsba mindenféle körülmények és keretek. Érzelmes az ő zenéje, nemcsak észből, de szívből is szól, és akkor hat igazán, ha korlátok nélkül, minden hanggal azonosulva írja le azokat a bizonyos kottafejeket. (Vagy ez a teljes azonosulás mára csak egyike lett a romantikus képzeteinknek?)
Ilyen alkotás számomra a Komm, amelyet március 19-én, Kecskés D. Balázs szerzői estjén hallgattunk meg a Vigadóban, és amelyet sokan a szerző eddigi főművének tartanak. Én is. És azt hiszem, ő maga is. Kis oratórium a műfaj megnevezése, amely énekhangokon (kórusban, vagy kisebb, négy fős verzióban) és vonósnégyesen valósul meg. Na, tessék, itt megint visszaköszönnek a jó öreg műfajok és keretek. Van egy oratóriumunk és egy vonósnégyesünk, ugyebár.
Igen ám, de itt olyan szinten kizökken az idő, rögtön az első hangtól kezdve, hogy garantáltan senkinek nem jut eszébe sem a Máté-passió, sem a Messiás. A szakralitás Balázsnál már nem a valláshoz kötődik, hanem a filozófiához, a technológiához, az erkölcshöz, a természethez, és az élet értelméhez, mint olyanhoz. Lett légyen is az akármi. Az önazonosság, a gyökerek keresése egészen elképesztő intenztiással jelenik meg a Komm-ban, feszegetik a határainkat, de mielőtt leesnénk a szakadékról, hirtelen visszabillent.
A káoszból a rend felé tartunk, majd fordítva, újfent robogunk a nihil irányába. Balázs itt nem fukarkodik a szélsőséges hatást kiváltó zenei eszközökkel: viharos tengeren ringunk egy kis bárkában, és ott van velünk az egész európai kultúra, szellemiség, de ott csücsül, a semmi ágán, kis lelkünk és szívünk is. A bárka bármikor összetörhet, vagy kieshetünk belőle, egyenesen a hatalmas hullámokba. Onnan pedig hiába kiáltjuk, hogy Godot, gyere!
A Komm-ban egyesül a szerzői szándék, a forma és a kifejezni vágyott tartalom. Helyesebben szólva talán a tartalom szabott határt a formának. Számomra a mű az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb felfedezése.
Március 29-én, a Vigadóban volt Kecskés D. Balász szerzői estje, ahol a már említett Komm-on kívül a Zongoraversenye is elhangzott. A zárószámként helyett kapott mű előtt maga Balázs beszélt pár szót arról, milyen elgondolások, célok vezették őt a darab megírásához. Elmondása alapján amolyan divertimento-szerű, könnyeben fogyasztható forma foglalkoztatta, illetve az, hogyan ültethető át mindez a zongoraverseny műfajára.
Szakmai kérdés. De ugyebár a hallgatóságot, a közönséget nem az érdekli, hogy mire képes az a bizonyos hangszer. Persze nyilván vannak ilyenek és olyanok is, engem speciel az sem nyűgöz le, ha baromi virtuóz egy szólista, legyen az akármilyen nemzetközi sztár. Engem az üzenet érdekel. Az mindegy is, hogy az általam dekódolt üzenet megegyezik a szerző által kigondoltakkal, megtervezettekkel. A fontos az, hogy engem miként szólít meg egy darab? És, hogy egyáltalán megszólít-e? És, ha ehhez az kell, hogy egy igen tehetséges zongorista megmutassa tudását, kezeinek gyorsaságát, nézését meg a járását, akkor nosza, rendben van. De az öncélú villogás és csillogás önmagában nem érdekes. Ettől még lehet hangos bravózás és standing ovation.
Kecskés D. Balázs nem zongoraversenyt írt. Nem volt öncélú magamutogatás sem a szerző, sem Csabay Domonkos részéről. Sem divertimento-jelleg. Viszont volt gyönyörű vonóskar (Budapesti Vonósok), pulzálás és vibrálás, indokoltan gyors és ugyanakkor meglepő lezárás, de leginkább egy olyan élvezetes, koherensen őszinte, talán napjaink fiataljait is megszólítani tudó hangzás, amelynél nem merül fel kérdésként a hitelesség kérdése.
Visszaugorva az időben, Győrből visszafelé jövet, lassacskán hazaérkezvén, kicsit elfáradva, Balázzsal már nem a brácsaversenyről, a győriek hangzásáról, illetve Rajna Martin dirigensi képességéről beszélgetünk. Egy cél létezik csupán: minél hamarabb beszerezni egy sajtburgert, így, az éjszaka kezdetén. A nagyothalló diszpécser lánynak rögvest le is adjuk a rendelést, majd kisvártatva megérkezik a gyorséttermi manna. Mielőtt elfogyasztjuk, elköszönünk egymástól, közben mindketten mosolygunk, hiszen nagy volt az út volt Eötvös Péter Mozarttal folytatott dialógusától a lehető legprofánabb ételrendelésig.
Szerintem az a legjobb, ha valaki meglátja ebben is a szakralitást. Balázs képes erre.