A második részben Bruckner monumentális negyedik szimfóniájával, az elsőben a szokásos nyitány-versenymű kombóval adott koncertet a Pannon Filharmonikusok a pécsi Kodály Központban november 3-án. A szólista Baráti Kristóf, a dirigens Bogányi Tibor, az együttes vezető karmestere volt, az est pedig a Romantikus közjáték címet viselte, decensen, hiszen a program nagyobb amplitúdójú kilengéseket ígért.
Ami teljesült is meg nem is. Szenvedélyek viharában – lehetne mondani, a romantika korszakára hivatkozva, ha Bruckner maga képes lett volna önnönmagát átadni a benne tomboló viharos érzelmeknek, méghozzá olyan formában, hogy azok meggyőző formában kifejezésre is jussanak. De, mint az köztudott, az osztrák mesternek nem ez volt az erőssége, hiába tekintette példaképnek és fő ihletforrásának Wagnert.
Azt, hogy mi Bruckner erőssége, nehéz megmondani, a legtöbben talán úgy vélik, hogy az ellenpont alkalmazásában alkotott maradandót. Biztosan így van, ám ez engem csak akkor hat meg, ha ebből érezni is lehet valamit a művei hallgatása közben, önazonos közlésként. Fokozni biztosan tud, vagy fogalmazzunk inkább így: azt a látszatot kelteni, hogy fokoz. De ez az én harcom Brucknerrel és azt hiszem, hogy, amíg élek, ez így lesz. Felfegyverezve, leeresztett rostéllyal ülök be a koncerterembe, mindahányszor valamelyik szimfóniáját játsszák.
Mint most például a Pannon Filharmonikusok, akik kiválóan adták elő talán legismertebb alkotását, a negyedik szimfóniát. Azt eddig is tudtam, hogy a Kodály Központ példátlan akusztikával büszkélkedik, most azonban új szögből volt alkalmam megtapasztalni. Az erkély legelső sora egész biztosan az a hely, ahol a legjobban szól a terem. Körülöttem, alul-felül-jobbról-balról levegő a zenekar pont ideális távolságra: előttem, és egy picit alattam foglal helyet.
A lábam kinyújtva, mindenem elfér, még a telefonomat és a műsorfüzetet is le tudom tenni a szék mellé. Már csak egy lábvíz hiányzik piócákkal, és két női hölgy, amint pedikűr jellegű munkálatokat hajtanak végre rajtam. Mint a Macskafogóban. Én tudom, hogy nem minden ülőhely ilyen, főleg, ha ideszámítjuk a világ összes koncerttermét, de most komolyan, nem így kellene zenét hallgatni? Nem így tud teljesen ellazulni az ember?
Márpedig a klasszikus zene befogadásához ellazulásra van szükség. Figyelnünk kell, át kell adnunk legalább egy részünket a történésekre, ha azt akarjuk, hogy hasson ránk. Egyébként akkor is – teszem hozzá – ha csak a háttérben megy és kizárólag a saját gondolatainkban merülünk el. Mert koncert közben ez sem szégyen. És sokan vannak, vagyunk így. Még akkor is, ha nem valljuk be.
Bogányi Tibor emocionális karmester, az összes érzés kiül, sőt, kiragyog az arcára, és ez elementáris erővel transzformálódik át vezénylési módszertanná, olyan energiává, amely viszi magával az egész zenekart. Ez a hév az egész koncert alatt kézzel tapintható, különösen a Bruckner alatt érzek nagyon komoly flow-t, úgy tűnik, hogy az est végén a darab magát a dirigenst is megérinthette. Bogányi szerette volna, ha megadjuk a lecsengésnek járó tiszteletet, de a közönség, türelmetlen lévén, korábban tapsolt, még azelőtt, hogy a karmester teljesen leengedte volna a pálcát. Ihletett, lendületes, romantikus szellemben fogant interpretáció és előadás, hatalmas hangerővel és – ami a legfontosabb – nem túlfeszített pátosszal.
Baráti Kristóf töviről hegyire ismeri Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, amely az egyik legnépszerűbb darab a hangszerre írott concertók mezőnyében. Nem túl hosszú, de azért megadja a módját a témák kibontásának, a hangulatváltások lecsengésének is hagy időt, nem beszélve arról, hogy a szólista kedvére csillogtathatja tudását, ami jelen esetben nem öncélú. Bár tudom, hogy a versenyművek nagy része ilyen céllal íródott – és erről neves szólisták vallottak így – én kifejezetten kedvelem, ha nem ez az érzés dominál a hallgatóban. Mendelssohn darabja ilyen: stílusos, kiegyensúlyozott, az építkezés a hatás elérését szolgálja.
Baráti együtt él a zenekarral, a karmesterrel, hagyja, hogy őt magát is elvigye a darab (ez az arcán látszik is), élvezi a koncertet. Sajátos, kissé egyenes, nagyon precíz játékát hallva nincs hiányérzetünk. Szerintem a zenekarnak és Bogányinak sem volt. Erőlködésektől mentes örömzenélésnek hívnám azt, ami a színpadon zajlott. Semmi felhajtás: nyugi, csak lejátszunk gyorsan egy kis hegedűversenyt, és az tök mindegy is, hogy épp remekmű.
Ha rajtam múlna, én elhagynám a koncertek előtti felvezető szövegeket, olyan kimódolttá, iskolai ünnepség-szerűvé teszik ezeket az eseményeket, miközben én már várnám a zenei hangok elindulását – kizökkent az adott hangulatomból, megakasztja a ritmust. A visszazökkenést Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya hozza el, így Mendelssohnt és Bartholdyt már tárt karokkal, masszázsfotelben várom.
