A közelmúltban jelent meg Ránki Fülöp új szólólemeze a Hungaroton kiadásában. A Legends, Prayers, Poems, Waltzes című albumra Liszt Ferenc szemlélődő jellegű, imaszerű művei kerültek fel, amelyek egymásutániságából egy jól felépített ív bontakozik ki. Ránki Fülöppel a lemezmegjelenés kapcsán ültünk le beszélgetni, de szóba kerültek doktori tanulmányai és jövőbeli céljai is, valamint a szüleivel, Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművészekkel való közös zongorázás is.
– Milyen élményt jelentett számodra a lemezfelvétel?
– Most dolgoztam először együtt a Hungarotonnal, de ez a második szólólemezem. Szép emlék marad számomra a felvétel, amelynek Dvorák Zsuzsa volt a rendezője. Támogató, profi légkört teremtettek Timár Domonkos hangmérnökkel együtt, és a hang is szép lett, öröm volt így alakítgatni a darabokat. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy valamennyire mindig is idegenkedtem a stúdiófelvétel műfajától, mert zavar a megismételhetőség és a vághatóság. Úgy érzem, Liszt zenéjétől főleg nagyon távoli, hogy ilyenre lehetőség van. Lisztnek már önmagában az is különös nehézséget jelenthetett, hogy azt a zenét, ami benne élt, kotta formájában rögzíteni kellett. Egy előadást pedig, ami lényegénél fogva változóbb, illékonyabb a papírra vetett kompozíciónál, még problematikusabb rögzíteni.
– A lemezre csupa Liszt-művet választottál. Mikor kerültél igazán közel a zenéjéhez?
– Mindig közel voltam hozzá. Zenész családban nőttem fel, és a szüleim gyakran játszottak Liszt-darabokat, ezért sokat hallottam az ő zenéjét a gyakorlásuk során és a koncertjeiken is. Azt hiszem, hogy tizenéves koromban kerültem még a közelnél is közelebb hozzá, amikor elkezdtem tanulni a műveit. Amióta rendszeresen koncertezem, ha csak tehetem, szinte mindig választok legalább egy Liszt-művet is a műsorba, sőt gyakran állítok össze a lemez műsorához hasonló programokat, kizárólag Liszt-darabokból.
– Mi fogott meg leginkább Liszt zenéjében?
– Szerintem az ösztönösen működik mindenkinél, hogy ki mely szerzőhöz vagy mely művekhez vonzódik. Az biztos, hogy valamiféle nagyvonalúságot és jóságot mindig érzek a zenéjében. Sokan meg szokták különböztetni a virtuóz Lisztet, a vallásos, befelé forduló Lisztet és a kései Lisztet, számomra azonban egységes az életműve, egyszerűen azért, mert az a szeretet, ami áthatotta az ő lényét, ami az ember- és pályatársaihoz fűzte, összeköti a műveit.
– Hogyan épül fel a lemez?
– Viszonylag hasonló jellegű, elmélkedő, imaszerű, többnyire introvertáltabb darabokat választottam ki. Amikor a műsoron gondolkodtam, az volt a legfontosabb szempont, hogy egy világos formát hozzak létre a darabok egymásutánjából. Végül arra jutottam, hogy három nagyobb lélegzetű mű lesz a három fő pillér: a Két legenda és A holtak című gyászóda. Ezekre a művekre fűztem fel a kis tételekből álló ciklusokat, a Vigasztalások hat tételét, az Öt zongoradarabot és a Négy elfelejtett keringőt. Bár a darabok sorrendjét a ciklusokon belül meghagytam, váltogatok a sorozatok között, így a szemlélődő alapjelleg mellett is dinamikussá vált a művek egymáshoz való kapcsolódása. Arra törekedtem, hogy ha valaki egyben végighallgatja a lemezt, akkor az úgy tudjon hatni, mint egy nagy kompozíció.
– A szüleid hatása mennyire érződik a zongorajátékodon? Ha elakadsz valamiben, szoktál tanácsot kérni tőlük?
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon mélyen befolyásolják, hiszen az ő zenélésüket hallva nőttem fel. Ezért nem is tudom megállapítani, hogy most mennyiben hasonlítunk vagy különbözünk, ezt inkább egy külső, elfogulatlan hallgató tudná megmondani.
Az elakadásokon általában szeretek egyedül túljutni, ritkán fordulok tanácsért máshoz. Az első reakcióm a tanáraim különböző instrukcióira szinte mindig az volt, hogy megpróbáltam ellenérveket felhozni. Biztosan kaptam sok olyan javaslatot is, amit jobb lett volna megfogadni, és mégsem tettem.
A szüleimmel való szakmai interakcióban az árnyalja ezt, hogy az óvó tekintet mellett közvetlen módon nem szóltak bele a zenei fejlődésembe, csak ha kérdeztem őket. Ilyen kérdéseket pedig máig rendszeresen felteszek, elsősorban azzal, hogy újonnan megtanult műveket az első pódiumra állás előtt eljátszom nekik. Ilyenkor már az is sokat ad, hogy szeretettel végighallgatják, és ezt tetézik azok a mindig jogos és előremozdító meglátások, amikkel segítenek utána.
– Amikor közösen koncertezel velük, hozzáad valamilyen plusz töltetet a zenéléshez a családi kötelék?
– Zongorázás közben áthatnak inspirációként személyesebb dolgok, és ebben ott vannak a családi kapcsolatok is. A zenélés szempontjából plusz töltetnek emiatt nem nevezném, ami hozzáadódik. Ugyanakkor a közös zenélés meghitt természetessége a velük való játékkor biztosíték arra, hogy a körülményektől függetlenül a zene bennem élő gyerekkori ősélménye legyen a figyelmem előterében, így tisztán kapcsolódhassak rá egyikük vagy mindkettejük lényére és zenei kifejezésére.
– Hogy látod, milyen lehetőségei vannak ma egy fiatal zongoraművésznek?
– Ma a technikai vívmányoknak köszönhetően egyre inkább előtérben van a marketing, ami a mi esetünkben arról szól, hogy az ember önmagát mint terméket adja el. Dönthetünk úgy, hogy egyáltalán nem veszünk részt ebben, és választhatjuk azt is, hogy teljesen elmerülünk benne. Mindkét végletnek vannak veszélyei, de azt gondolom, hogy művészi szempontból utóbbiéi lényegesen nagyobbak. Úgy érzem, hogy ha az ember elkezd saját magára vagy a művészetére termékként gondolni, abban a pillanatban sérül az, amit létrehoz. Ott már nincs szó zenéről, hanem csak pénzről, sikerről, és ezek számomra nem összeegyeztethetőek. Egyikből nem következik a másik. Ezért azt gondolom, hogy ebben az önmenedzselő világban a fő feladatot az jelenti, hogy valóban művészekké váljunk, és azok is maradjunk, ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem adjuk el a lelkünket.
– Ennek ellenére valamennyire próbálsz digitális eszközökkel élni?
– Fent vagyok közösségi oldalakon, de egyelőre nincs se honlapom, se hivatalos oldalam. A személyes profiljaimon időnként szoktam közzétenni híreket a szakmai működésemről, de nem túl jó szájízzel, leginkább azért, hogy ne haragudjanak azok a kedves, koncertre járó ismerőseim vagy ismeretlenek, akik onnan értesülnek a fellépéseimről. A zongorázásban érzem jól magam. Ha annak van befogadó közönsége, akkor van, ha nincs, akkor így jártam. Amíg megengedhetem magamnak, hogy zongorához üljek, és gyakoroljak, azt mindettől függetlenül, a zene szeretetéből megteszem, és mindenkinek hálás vagyok, aki hajlandó meghallgatni, amit játszom.
– Milyen céljaid, terveid vannak a közeljövőre nézve?
– Nem kedvelem a célokat, inkább megfigyelni szeretek. Csinálok dolgokat, és néha meglátok egy rést, ahol át lehet látni valahol máshova, ami addig ismeretlen volt. Ez nem feltétlenül külső, zenén kívüli dolgot jelent, hanem nagyon is zenén belüli terekről lehet szó itt: például, hogy bizonyos formálásmódokra vagy összefüggésekre addig nem volt szemem, és egyszer csak lett. Ezekre próbálok nyitott lenni, és ezeket tudják a tervek és a projektszerű tevékenységek inspirálni, de gátolni is. A nagyon átgondolt, tervszerű gondolkodástól mindig idegenkedtem, mert nem ilyen a természetem. Persze ezt hiányosságként is megélem, ezért gyakran mégis rohamszerűen jön rám a tervezés, hogy aztán legyen mitől eltérni.
A legtöbb projekt külső indíttatású. Ha felkéréseket kapok, akkor azokat kitűzöm, és készülök rájuk. Viszont vannak olyan dolgok, amikről úgy sejtem, hogy többéves távlatban foglalkoztatni fognak. Például nagyon szívesen elmélyednék a Haydn-szonátákban, illetve szeretnék többet foglalkozni a zeneszerzéssel is. Gyerekkoromban ösztönös módon komponálgattam, improvizálgattam, utóbbit a gyakorlás részeként most is űzöm. A hangokkal való alkotó foglalkozás termékenyítőleg hat más zeneszerzők műveinek játékára is, sőt valójában az előadás és annak előkészítése során is alkotói jelenlétet érzek szükségesnek. Ezeket – Haydnt és a zeneszerzést – lehet terveknek nevezni, aztán meglátjuk, mi lesz belőlük.
– Közben doktori iskolába is jársz a Zeneakadémián. Milyen témát kutatsz?
– Josef Hofmann-nal foglalkozom, akit az egyik legszívesebben hallgatok a múlt nagyjai közül. Az utóbbi években nagyon sokat hallgattam régi zongoristákat, akiknek a játékából rengeteget lehet tanulni. Most már eljutottam oda, hogy alig hallgatok 1940 után készült felvételt, mert annyira természetesnek hallom azt, ahogyan régen zenéltek. Persze attól, hogy valami régi, még nem lesz jó, és ma sem mindenki alkalmatlan, ugyanakkor az idők során elszunnyadtak a kollektív zenei tudás egyes elemei, amik ma is bennünk rejtőznek, de másféle neveltetésünk és élményeink miatt talán éppen a régiek hallgatása ébresztheti fel őket.
Egyébként azt látom, hogy egyre több fiatal zenészt érdekelnek ezek a felvételek olyan szempontból is, hogy alapanyagként tekintsenek rájuk saját előadásmódjuk kialakításakor. És ezzel párhuzamosan, most már több mint 30 éve a zenetudomány diszciplínái közé emelkedett a felvételkutatás és az előadóművészet-történetnek a régi felvételek alapján történő vizsgálata is. Hofmann és ez a terület így nem járatlan út, de számomra hasznos lehet a doktori fokozat megszerzésén túl szorosan véve szakmai értelemben is.
