A rejtett kincsek felkutatását, kiadását a Hungaroton évtizedek óta missziójának tekinti. Amióta viszont a lemezkiadás nem egyértelmű sikertörténet – azaz legalább az ezredforduló óta –, ez a lemezkiadó egyik legfontosabb életbenmaradási taktikája: hogy olyan zenéket ad ki, melyeket más nem. A fiatalabb nemzedék (és „fiatalabbon” kell érteni Várjon Dénest is) tehát nem Beethoven- vagy Mozart-szonátákkal kerülhet be a katalógusba, hanem ha olyan repertoárt talál (ki), amelyet más még nem, vagy csak alig. Lehet ez persze közismert mű újszerű megközelítése (mondjuk Rohmann Ditta nagyszerű Bach-szvitjei, öthúros csellón), soha nem hallott szerzők remekművei (mondjuk Vashegyi György felvételei) vagy közismert szerzők „közismeretlen” zenéi. Utóbbi kategóriába sorolom Simon Izabella és Várjon Dénes új lemezét, melyen három Schumann-négykezes-ciklust vezetnek elő.
- hirdetés -
A lemez címe: Album kis- és nagy gyerekek számára, és három ciklus hallható rajta: az 1848-ban írott Bilder aus Osten (Keleti képek, op. 66), az 1849-es keletkezésű 12 Klavierstücke für kleine und große Kinder (Tizenkét zongoradarab kis és nagy gyermekek számára, op. 85) és Schumann 1853-ban komponált utolsó négykezes ciklusa, a Kinderball (Gyermekbál, op. 130). Egyik sem tartozik az alapvető koncert- vagy lemezrepertoárhoz: az első ciklust a „nagyok” közül Szvjatoszlav Richter lemezre vette (Ljudmilla Berlinszkajával), illetve Benjamin Brittennel koncerten is játszotta, a Kinderballból Jörg Demusszal és Norman Shelterrel létezik lemez, illetve egy Schiff-Frankl-felvétel 1991-ből, de ha körülnézünk a neten, nagyobbára amatőr vagy(/és) versenyprodukciókat találunk, komoly felvételt alig.
Ennek oka, hogy ezek jórészt Schumann könnyebben – akár gyerekek által is – előadható zenéi, melyekkel „komoly” művész nem foglalkozik. Ám az is, hogy – ha nagyon őszinték vagyunk – a híresebb Schumann-ciklusokban (akár a „gyermek”-ciklusokban is) sokkal karakteresebb karakterdarabokat hallhatunk. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lemezen unalmas vagy „fölösleges” zenék szólnának, sőt azt gondolom, aki alaposabban elmélyed a művekben, egy-egy kedvencre is szert tehet.
A lemez címe nemcsak arról szól, hogy ezek „gyerekjátékok”, hanem egyben arra is int, hogy ne nagyképűsködjünk, inkább maradjunk nagy gyerekek, és merjünk játszani – ahogy az előadók. Hiszen magában a négykezesezés műfajában benne rejlik a játék hagyománya, s bár vannak olyan „óriás” zenék e műfajban, mint Schubert f-moll fantáziája vagy Grand Duója, a repertoár jelentős része épp az amatőr muzsikáláshoz kötődik. Egy zongora a 19. században jobb helyeken a szalon része volt, s a kamarazenélés, az együttjáték egyik legkézenfekvőbb módja az volt, ha ketten ültek le hozzá – a szerzők pedig jelentős részben ezt az igényt szolgálták ki. (Ettől persze nem biztos, hogy minden szalonban le tudták játszani Brahms Haydn-variációit vagy Debussy négykezeseit.)
A játék persze attól jó, hogy komolyan veszik. És ettől derül ki az is, hogy az elhangzó három ciklus nem penzum, nem anyuci kottája, mellyel Micikét és Pucikát produkálja: ezek bizony jó zenék. A Keleti képek – számos más Schumann-ciklushoz hasonlóan – a hangos-halk (vagy extrovertált-introvertált) váltakozására épít, legkarakteresebb talán a tréfásan indulószerű harmadik darab (Im Volkston), de az utolsó (Reuig andächtig, azaz ’bűnbánóan ájtatos’ ) csendbe forduló himnikussága is figyelemre méltó. Számomra a második, op. 85-ös, 12 tételes ciklus lett a kedvenc, és természetesen a 2. tétele, melyről már akkor feljegyeztem magamnak, hogy „Bartók”, amikor még nem tudtam a címét (Medvetánc). A ciklus tréfás indulóval kezdődik, az 5. tétel (Horvát induló) játékossága, a következő zene címében (Trauer – ’bánat’) is jelzett, váratlan komolysága, a nyolcadik (Körtánc) keménysége, vagy ismét a cikluszáró tétel (Abendlied) szépsége fenntartja a figyelmünket, illetve arra késztet, hogy egyesével is visszahallgassuk a darabokat. (Én csak az avatatlan hallgató fülével tudok e zenékhez viszonyulni, nyilván egész más annak, aki ezeket a kottákat tananyagként rágja át mondjuk a zeneiskola tanszaki hangversenyére.)
Talán egyedül az utolsó ciklus csalódás. Ezek komolyabb (és felteszem: technikailag is nehezebb) művek, számomra – épp az előzőek után – túlírtnak hatnak. A táncok egyszerre próbálnak könnyedek és súlyosak lenni, amitől nekem távoli asszociációként Ravel ugrik be, akinél a keringő „nehézsége” szándékoltan groteszk – gyanítom, hogy Schumann-nak nem ez volt a célja. A tételek táncok címét viselik, s ha egyet kell kiemelni, itt is a 3. tétel (Menuett) humorát említeném.
Simon Izabella és Várjon Dénes technikailag remekül oldja meg a nehézségeket, de ami ennél nagyobb szó: a könnyűségeket is. Mert a zongorista házaspár játszik: komolyan és könnyeden, egymásra és a zenékre figyelve, a karaktereket „elbábozva”. A Bechstein-zongorának Bechstein-hangja van, amit a másik szobából is meghallunk, amit lehet jobban vagy kevésbé szeretni, de mindenképp a lemez hangminőségét dicséri. Az op. 66-os ciklus utolsó tételében van egy pillanat, ahol a hangszín-hangerő számomra túl harsány, éles – meglehet, egy Bösendorferen (vagy a hangmérnök üdvös közreműködésével) ugyanez fel sem tűnne, de ez az egyetlen, amit nem pozitívként említhetek a lemezről. Összességében nemcsak üzleti szempontból értek egyet a Hungarotonnal: e művek ilyen igényes előadását közkinccsé tenni nemcsak érdemes, de küldetésnek sem utolsó.
További információk ide kattintva.
