A nemrég elhunyt Eötvös Péter intellektuális humora, a fuvolák gyengéd erotikája és az űr, a csillagok rejtélyeinek, avagy az ember legvégső kérdéseinek tematizálása színesítette a Vántus-napok második felvonását. Annak ellenére, hogy itt, Szegeden „csak” zene szólt, a bátortalan kezdő és a szakavatott közönség kedvére lubickolhatott az asszociációk szabad tengerében. Lám-lám, ennyit tesz hozzá az élményünkhöz, hogy a zene a legabsztraktabb művészeti ág.
- hirdetés -
Számomra a zene mindig is megfoghatatlan dolog volt. Hallgatása, befogadása asszociációk egész sorát indítja el bennem a mai napig. Valószínűleg nemcsak én vagyok így ezzel, hanem sokan mások is, akiknek nem szakmájuk a mindennapi muzsikálás. Nem zenész lévén, nekem minden zene programzene, az is, ami bevallottan nem ilyen céllal íródott.
Az absztrakció ezen foka már Stanley Kubrick legendás filmrendezőt is az űr (úr?) felé pöckölte, aki tulajdonképpen egy operát, a 2001: Űrodüsszeiát álmodott meg a zene, többek között Ligeti György zenéjének segítségével. (Az élete értelmét kereső) ember legyen a talpán az, aki nem rendül meg, ahogy a Hold kráterében felbukkanó monolitot ábrázoló jelenet alatt felhangzik a Kyrie a Requiemből.
Molnár Viktor fiatal zeneszerző kevésbé monumentálisan, de annál több sejtelmességgel és apró virtuozitással jeleníti meg a világűrhöz való intim viszonyát a Vántus István Kortárszenei Napok második esti koncertjén.
A darab három nagyobb részből álló egytételes mű, amely korunk egyik leglenyűgözőbb technológiáját, az űrtávcsövek mélyűrbe való képi nagyítását igyekszik hangok formájában ábrázolni, lefesteni. „A kompozíció egyik központi tematikáját a hegedű húrjainak természetes üveghangjai, és ezek különböző technikákkal és különböző zenei környezetekben való megszólaltatása adják” – írja a szerző a Zoom into Deep Space c. művéről. Valóban, a hegedű hangjai egyszerre könnyedek, frivolak és a végtelenbe húzóak. Behúzóak.
A Bartók Béla Nőikar, Valkai Dávid és Dinya Milán
Bánkövi Gyula A Duna, az álomfolyó című különös hangszerösszeállítású darabját (gitár, hárfa, valamint három fafúvós hangszer: fuvola, klarinét, fagott), mint már számos más alkalommal a komponista életében, a víz ihlette. A kompozícióból rögtön és egyértelműen kihallható a Duna lassú, de soha nem szűnő, néha gyengéd hullámzása, ám ezt a hullámzást nyugtalanító hangok, a disszonancia érzetét keltő dallamsorok zökkentik ki – legalábbis bennünk. Mintha megannyi élmény kötődne a Dunához, amelyek között nem csak kellemesek, hanem szomorúak is vannak, a dallamfonál pedig nem életté, sokkal inkább sorssá áll össze. Érdekes hangulatú, meditatív alkotás.
Az esti koncerten utolsó számként az „emberek hangja” villantja meg erejét. Itt, a Vántus-napokon tapasztaltam meg először, hogy milyen hatalmas a különbség a pár hangszert felvonultató hangszeres kamarazene és a kórus megszólalása között. A programszerkesztőket dicséri, hogy a figyelmet mindig fókuszban tartó, tematikailag és érzelmileg is egymásra épülő műsor született meg a nap záróeseményén. Az űrbéli és a víz folyásával érzékeltetett transzcendens kaland után a Bartók Béla Nőikar szólaltatja meg Dobos Dániel Sanctus című darabját.
A Vántus-napok az eddigi hagyományokhoz híven nem kizárólag esti koncertekkel, hanem délelőtti, kora délutáni programokkal, növendékek, hangszercsoportok bemutatásával is várja az érdeklődőket Szegeden.
