Április 23-án került bemutatásra Korniss Péter Hosszú úton című albuma. Az 55 évet felölelő kiadvány a Széken készült fotókat mutatja be, amely Korniss életművének leghosszabb projektje. Egy ekkora volumenű munka után arról kérdeztem az alkotót, milyenek voltak a kezdetek, melyek azok az állomások, amelyek befolyásolták az általa bejárt pályát, valamint azt, hogy hogyan tekint a fotográfusi szakma változásaira. Beszélgetésünk során fény derült arra, hogy Kornisstól távol áll a búslakodó nosztalgia, könyvében és a Várfok Galériában látható aktuális kiállításán sem az elmúlás keserűsége kerül előtérbe, hanem egyfajta hommage. Megmutatja azt, hogy a változások ellenére vannak olyan értékek, amelyek örökre megmaradnak. Korniss Novák Ferenc Tatával való barátsága is ilyen örökérvényű – a Bartis Attila előszavával most megjelent könyvét neki ajánlja.
– Ha visszatekintünk a kezdetekre, az a huszonéves Korniss Péter, aki segédmunkásként kezdett el fotózni, mit szólt volna, ha valaki akkor azt mondja neki, hogy képei a kulturális örökségünk része?
– Annak a Péternek fogalma nem volt róla, mi az a fotográfia. Annyit tudott, hogy másképp nincs jövő, szakmát kell tanulni. Engem az irodalom érdekelt, a történelem, a humán dolgok. Segédmunkás voltam egy darabig, kocsit húztam, aztán rádiószerelő inasnak szerződtem el egy mesterhez, de ezt a munkát nagyon utáltam. Veszekedett velem a mesterem, szerinte mindig a fellegekben jártam. Egyszer felvetettem, fotós leszek. S bár a mester szerint a sötétkamrában ülő ezernyi emberből talán egy lehet igazi fotós, én váltig állítottam: pont én leszek az. El is jöttem onnan, a Fényképész Szövetkezethez, a Fényszöv-höz szegődtem. Közben egy ismerősön keresztül elértem azt is, hogy hétvégente a Képes Sportnak járhattam külsőzni. Hatodosztályú röplabda meccseket fényképeztem, de boldog voltam, hogy megtehettem. Az álmom az volt, hogy egyszer a Képes Sporthoz kerülhetek.
– Ezek szerint véletlen az, hogy a fotográfiai pályán találta magát?
– Semmit nem tudtam a fotóról, soha nem fényképeztem és nem is tudtam, hogy mi az a fotográfia. Tényleg. De volt egy olyan érzésem, hogy az én humán érdeklődésemet a fotográfiába tudom becsatornázni. Azt tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, és hogy a műszaki érzékem nulla. Ez a mai napig megmaradt. A nejem, már nem tudom hány év házasság után mondta, hogy érti a könyveket, a kiállításokat, meg a Kossuth-díjat, de hogy hogyan vagyok képes a filmet betenni a gépbe, mikor annyira ügyetlen vagyok… Ez tényleg így van.
Engem a technika sosem, mindig is az emberek érdekeltek.
Az, hogy a táncban vetettem meg a lábam, az tényleg egy véletlen műve. Engem küldtek egy vizsgaelőadás főpróbájára, mert megbetegedett a kollégám, én meg kéznél voltam. És bár mondtam, hogy azt se tudom, mi az a balett, azt mondták: sportot már fényképeztem, „ott is ugrálnak, itt is ugrálnak”. Ennyi volt! Nem gyönyörű???
A sport engem nem izgatott, a tánc annál inkább. Szerencsém volt, hogy a vizsgaelőadást fotózhattam. Úgy gondolom, a szerencsét tudni kell megragadni, másképp hiába van az embernek szerencséje.
Az előadás előtt nagyon izgultam. Nem tudtam aludni. Odaálltam a Balettintézet igazgatója elé, aki akkor Lőrinc György volt, és azt mondtam: Korniss Péter vagyok, a Fényképész Szövetkezet küldött, de én még ilyet sose csináltam, és nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön. Kérem, segítsen nekem. A végén segítettek, és sikerült egy olyan anyagot csinálni, amiből lett egy kirakat, és ennek az évnek a végén Lőrinc György elhívott a jubileumi könyvükhöz fotózni.
– Már az első kattintásoknál érezte azt, hogy valamit szeretne az utókornak hátrahagyni?
– Az elején nem. Egyszerűen boldog voltam, örültem, hogy fotózhatok. Szerettem az Operát, a Balettintézet környezetét. A csendet, az áhítatot, a zongorát, a fegyelmet. Összebarátkoztam a táncosokkal. A pécsi balettet volt szerencsém fényképezni pár évig, a végzős vizsgaelőadás képeit látta meg Novák Ferenc, a Bihari Együttes vezetője. Fogta magát, elsétált az Andrássy út 38-ba, bement és mondta, hogy Korniss Pétert keresi. Mondták, hogy Korniss segédmunkás és a katonai szolgálatát végzi, még két-három hónap, amíg leszerel. De ő azt mondta, inkább megvár. Mikor visszajöttem, mentem el a Biharit fényképezni.
Én mindig szerettem valahova tartozni. A Bihari Táncegyüttesben is igazán otthon éreztem magam. Tatával (Novák Ferenc) is mai napig tart a barátságunk. Utána 67-ben ő vitt el Székre. Ott már határozottan tudtam, hogy ezt kell fényképeznem. Ez már közel állt hozzám, szerettem fölfedezni, megmutatni, mi van Széken, hiszen Pesten semmit se tudtak erről a kultúráról. Arra gondoltam, ezért találták fel a fényképezőgépet, hogy lehessen megörökíteni. Szerintem most is ez a fotográfia kulcsszava! Az első hajnalban már ott volt bennem.
– Ez az elköteleződés nem okozott Önben nyomást? Vagy éppen ellenkezőleg, ez vitte előre abban, hogy megmutassa, mi minden rejlik Széken?
– Mámor volt, dehogy nyomás! Csodálatos érzés: máig úgy érzem, fontos, amit csinálok. Megjelent egy sor könyvem, most jön a következő és mégis, még mindig, annyira izgulok miatta, mint az elején.
– Kialakult bármilyen személyes kapcsolata a tánccal?
– Nagyon tisztelem a táncosokat és azt, ahogyan ők dolgoznak. Nagyon tisztelem a táncot. Annyira tisztelem, hogy én sose táncoltam. Civil táncra gondolok. Házibulikon soha. Ennek ellenére nagyon sajnálom, hogy kimaradt az életemből. Tudatában vagyok, milyen lehet az a felszabadult érzés, amit a tánc tud okozni, sajnálom, hogy ez kimaradt. Ami még kimaradt és nagyon sajnálom, az a vitorlázórepülés. Mindig is nagyon szerettem repülni.
– Ma már megannyi intézmény van, ahol az ember fotográfiát tanulhat, célirányosan készülhet erre a szakmára. El tudja képzelni, hogy ha mostani körülmények közül indulna, milyen nehézségek, előnyök várnának Önre?
– Ha most kéne elkezdenem, egészen más lenne. Egyrészt úgy néz ki, mintha könnyebb lenne, de másfelől nehezebb az, hogy egyre többen vannak a pályán, és sokkal több a bizonytalanság. Most nagyon jónak kell lenni. Kitartónak. És akkor ki tudsz emelkedni. Nagyon kell akarni, régebben is kellett, habár a megélhetés biztosabb volt. De ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen, hatalmas ambíció kell.
– Mi fontosabb? Az, hogy megveszik a műveit, vagy hogy szakmailag elismerik? Vagy a kettő ugyanaz?
– Annak tudok örülni, hogy valakinek ennyit megérnek a munkáim, de inkább annak van szerepe az életemben, hogy hol vannak kiállításaim. Az elmúlt öt év kiállításai nagyon fontosak számomra ilyen szempontból.
Az, hogy kihez kerülnek a képeim, nem sokszor fut át a fejemen. Az viszont jólesik, amikor családoknál látom őket. A fiam legjobb barátjánál, a hálószobában van három képem. Az nagyon jólesett. Vagy mikor Barabási Albert László, a hálózatkutató, elküldött egy fotót, hogy Bostonban, a lakásában lóg a képem a falon és alatta egyik könyvem. Azt írta a kép alá, hogy Korniss-oltár. Azért akkor eléggé meg voltam hatva.
Anyagias sosem voltam. Műtárgyként tekintenek a képeimre? Sosem ez volt a célom. Azért csináltam, mert azt éreztem, és azt érzem: van értelme. Amikor az ingázó kubikosok munkásszállásán az ételszekrényeket fényképeztem 1982-ben, gondoltam volna, hogy a Magyar Nemzeti Galéria fogja megvenni? Akkor csak arra gondoltam, hogy ez sokatmondó kép.
Profi fotósként elsősorban táncfotográfus voltam. 1981-től 19 éven át fotóztam Amszterdamban a Hollandi Nemzetközi Táncszínházat. Úgy megfizettek, mint egy nyugati fotóst – akkoriban ez nagy dolog volt. Úgy éreztem magam, mint egy Rockefeller. Egy évben kétszer-háromszor mentem ki. De otthon éreztem magam, mikor a World Press Photo zsűritagja voltam, majd a nemzetközi tanácsadó bizottságba kerültem. Kiállításaim is voltak sokfelé külföldön, és leginkább ez a fajta elismerés számított nekem.
Én ennek örülök, de ez nem változtatott rajtam. Most is ugyanolyan gondolatok vezetnek. Fotóriporter voltam addig, amíg valóban riportokat csináltam, és amikor már nem riporterként dolgoztam, attól kezdve fotográfus. A fotóművész titulust nem használtam. Az, hogy valaki szobrász, az ugyanolyan értékes, mint a szobrászművész, ha valaki festő, az ugyanolyan értékes, mint a festőművész. Nekem a fotográfus ugyanolyan értékes szó, mint a fotóművész.
Viszont sohasem gondoltam a fotóimról, hogy dokumentáció.
Mindig kijavítom, ha valaki azt mondja: a paraszti élet változását dokumentálta. Mindig is azt akartam, hogy ez több legyen. De azt is tudom, hogy amit csinálok, az minden tisztességes szándékom ellenére nem objektív. Bár mindig objektív akartam lenni, de tudom, hogy a neveltetésem, a családom, a műveltségem, a tapasztalataim mind meghatározzák azt, hogy mit látok, hogyan látok, még azt is, hogy mikor fogom megnyomni a gombot. Ez már nem lehet objektív. Ettől még igaz és hiteles is, de ez az én látószögem, az én nézőpontom, amit nem kérhetek számon máson. Ahogy azt se kérhetem számon, ha a néző valami mást is belelát. Klasszikus mondás, hogy a művet a néző fejezi be.
Maradjunk a könyvnél: hogy abból mások mit fognak kiolvasni, az nem csak rajtam múlik. Én mindent meg kell tegyek, hogy azt olvassák ki, amit én szeretnék, de az, hogy mi jut róla eszükbe, meg fogja határozni az olvasatukat.
– Közösségek megörökítőjeként magányos alkotó a fotográfus? Vagy van, volt fotós közössége is (csapata)?
– Volt. Az volt a neve: Nadar. Összeálltunk többen, ambiciózus fotósok. Nem volt akkor intézményesített képzés. Volt egy nagyszerű művészettörténész professzor, Végvári Lajos, a képzőművészetin tanított, ő jött el művészettörténetet tanítani nekünk. Bizony ránk fért. És aztán kiraktuk a képeinket a földre és megvitattuk, megbeszéltük őket. Ez is ránk fért. Olyanok voltak ott többek között, mint Féner Tamás, Hemző Károly, Módos Gábor. Azáltal, hogy bíráltuk egymás képeit, sokat adtunk egymásnak, azt éreztem, szakmailag is fejlődök.
Ez a közösség feloszlott, de máig megtartottam azt a szokásomat, mint az új könyvemnél is, hogy 3-4 embernek megmutatom. Nem feltétlenül fotográfusoknak. Összegyűjtöm a véleményeket, mert szükségem van rá. A Várfok Galériára pedig óriási szükségem van. Egy ajándék számomra. Nagyon fontos, hogy legyen egy hátországom, hiszen így nem vagyok magányos farkas. A fotográfia individualista szakma, ahol általában egyedül vagy. Amikor dolgozni kell, belenézni a kamerába és megnyomni a gombot – egyedül vagy. Amikor egy könyv vagy kiállítás készül, az más, akkor egy világot kell felépíteni. Ott már fontos, hogy érezd, hogyan működik, hogyan hat, és ilyenkor nagy szükségem van a visszajelzésre, a bizonyosságra, hogy úgy működik, ahogy szeretném. A Várfok Galériában semmilyen kényszer nincs, hogy csináljam a munkámat. Akkor miért fontos? Mert bizonyosság, hogy drukkolnak nekem, hogy bíznak bennem, hogy van miért csináljam.
– Dilemmát jelentett számára a digitális módszerek megjelenése?
– Dehogy! Másféle gép, másképp működik. De nem volt tragédia, hogy nem lögybölhetem a hívóban a képet. Régen, amíg leadtam a filmet, megkaptam a kontaktot, kijelöltem, elmondtam, mit kérek, több napba került. Ma már ilyen nincs! Nincs idő, nekiesel, és elküldöd még aznap este. Ez egy átállás, nincs ebben semmi drámai.
Volt egy betlehemes sorozatom a 2010-es években. Tudtam jól, mit akarok csinálni, megörökíteni ezt a nagyon élő hagyományt. A betlehemes az egyik leggazdagabb dramatikus magyar népszokás. Vagy tíz éve a legjobb betlehemes csoportokat meghívják a debreceni betlehemes fesztiválra. A mai környezetben elveszti a szakrális jellegét, hiszen iskolákban, a lakótelepeken, akár plázákban adják elő őket. Micsoda kettősség! Mikor elkezdtem, filmre dolgoztam, de azon gondolkoztam, hogy ez a máról szól, a ma nyelve pedig a digitális. Ezért digitálisra váltottam.
– Ez az analóg-digitális átmenet a mostani kiállításon is jelen van.
– A múlt képeinek nagyításához olyan nyersanyagot választottam, amely visszahozza a kor jellegzetes anyagának, a Cibachromnak a hangulatát. A jelen képei természetesen már digitális technológiával készültek.
– Nehéz megtapasztalni ezt a változást a faluban? A Várfok Galéria kiállításán is érezhetjük a jelent és a múltat ábrázoló képek közötti kontrasztot. Ez Önt hogyan érinti?
– A változás nem könnyű, de nem vagyok egy elsiratós fajta. A világ változik, ez az élet rendje. Ugyanúgy a társadalom is változik. Ami érték, meg kell próbálni megőrizni, de siránkozni nem érdemes.
A fotográfia nyelve is változik, velünk együtt. Ez nem azért van, mert az ember felvesz egy új stílust. Egyszerűen eljönnek olyan pontok, amikor már nem tudja magát a régi módon kifejezni. Ilyenkor meg kell találni egy olyan formát, amiben az ember ideálisan mozog, és át tudja adni a mondanivalót. A régi képeim talán intimebbek, de az újakban sincs távolság. Például ahogy Holland Mihály muzsikál nekem a képen, ott a centrális kompozíció, de a kettőnk közötti kapcsolat is jelen van.
– Az új album létrejötte hatalmas munka, amelyhez a megfelelő társakat is meg kellett találni, akikkel közösen hozták létre a kötetet.
– Erdélyi írót választottam az előszóra. Olyat akartam, aki tudja, miről van szó, aki érzi is ezt. Ő Bartis Attila, aki nagyszerű író és emellett fotográfus is. A tervezés Salát Zalán Péternek köszönhető, aki nagy műgonddal és beleérzéssel segítette a könyv megszületését. Ez egy nagyformátumú könyv, nincs olyan, hogy egy oldalon két kép lenne. Azt szerettük volna, hogy a képek erősen hassanak.
De a legfontosabb volt egy nagyvonalú és bátor ember, Hajdú Áron, a csíkszeredai BookArt Kiadó tulajdonosa, aki felvállalta ezt a drága vállalkozást. A könyv nagyon jó vágányra került a kiállítás által is: jó, hogy a tárlat felvezeti azt, amit a könyv mondani akar.
A 60-as, 70-es években megérkeztél Székre, és mindenütt képet láttál. Abban a világban minden érdekes volt, mindenki viseletben járt, csodálatos formákat alkotott a hagyomány, amit az évtizedek csiszoltak olyanná. Ma nincs kész kép Széken.
Oda kell menni, megbeszélni, engedélyt kérni, hogy egyáltalán felemelhesd a fényképezőgépet. Mert ma már nem úgy működik a világ, mint valamikor. Meg kell győzni az embereket. Régen emberi részről hatalmas nyitottság volt. Behívtak minket, megvendégeltek. Nálam ez nem szociológiai kérdés, én a bőrömön érzem, hogy megváltozott a világ, és zárkózottabbak lettek az emberek.
– Mennyire érzi fontosnak azt, hogy a képeken szereplő emberek társadalmi hátterét is tematizálja? Volt valaha olyan érzése, hogy amellett, hogy néha szenzációként, máskor derűsen, nosztalgiázva tekintenek a széki kultúrára, valahogyan kevésbé kap teret az, hogy ezeknek az embereknek a valósága messze nem idilli?
– Nekem ez nagyon fontos. Benne van a könyvben, szerintem jól kiolvasható.
Régen az életük része volt a táncház, a lakodalom és a szokások, de az is az életük része volt, hogy az asszonyok is zsákokat cipeltek, és gyerekek órákig sárban mentek iskolába.
Ez nem egzotikum, ez a mi múltunk. Lehet, hogy elmúlt és különleges, de nem egzotikum. Nagyon nem szeretem ezt a szót!
Viszont amikor a néző lelkében eldől, hogy milyen húrokat fog megpendíteni az, amit lefényképeztem, ott már nem sokat tudok tenni. A múlt egy fura dolog, s a távolság sok mindent megszépít. Én megpróbálhatom, hogy a hétköznapok sarát minél súlyosabbnak fényképezzem, de a megszépítő messzeség ellen nehéz tenni. Pedig nagyon is szeretném, hogy a néző azt olvassa ki, amit én láttatni szeretnék. És megértse, hogy mi a fontos nekem.
