A New York School művészkörével összefüggésbe hozható alkotók elsősorban két generációba sorolhatók. Az első képviselői az absztrakt expresszionizmus nagy nevei, innovatív úttörői voltak, míg a fiatalabbak főként ezen, már elismert alkotók köré szerveződtek tanítványként, vagy az ő munkáikat tekintették meghatározó kiindulási pontnak saját művészetükben.
Az absztrakt expresszionizmus új utakat nyitó forradalmárai közé tartozott – és a New York School csoportosulásával is kapcsolatba hozható – Pollock, Rothko, Still vagy Newman is, de a második generáció összefogásának szempontjából egyértelműen Willem de Kooning és Hans Hofmann volt meghatározó, befolyásos szereplő. A világháborút követően a művészet központjának New Yorkból Párizsba való áttelepülése komoly fordulatként azt eredményezte, hogy a fiatal amerikai művészek számára elérhető közelségbe kerültek a korszak nagy mesterei és festő ikonjai: sokan jártak közülük Pollock Long Island-i házában, és lehetőségük volt tanulni, valamint élő kapcsolatot fenntartani a kortárs művészetet meghatározó és aktívan formáló alkotókkal.
A sikeres és befutott művészek Hofmann és Kooning kivételével azonban már kevésbé voltak támogatók és elérhetőek a fiatalok számára – főként saját művészetük tökéletesítésén dolgoztak –, ők ketten viszont inspiráló, motiváló tanárfigurák voltak. Ez a generáció már formálisabb, sokszor egyetemi szintű oktatásban részesült. Saját feladatuknak az úttörő, vad és ösztönös gesztusfestészet finomabb részleteinek, precízebb technikai elemeinek kidolgozását, általánosabb keretek közé való kiterjesztését tekintették, magukra sokkal inkább az irányzatot követő örökösként, mintsem annak innovatív feltalálójaként tekintve. Mindez jól látható különbséget eredményezett a két generáció alkotói attitűdjében, ami később művészetükben és témáikban is jelentkezett.
Az irodalom képviselői, akik szintén szerves részét jelentették a New York School csoportjának, még karrierjük kezdetén, az egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg egymással. A költők közül a fiatal Kenneth Koch a Harvardon találkozott John Ashberyvel, aki itt kezdett együtt dolgozni Frank O’Harával. Végül New Yorkban kerültek újra ugyanazokba a pezsgő és inspiráló társasági körökbe, amelyeknek már a New York School képzőművészei is tagjai voltak, köztük Jane Freilicher, Nell Blaine, Larry Rivers és Fairfield Porter. A szabadon kibontakozó, könnyed, művészetileg mégis jelentős kollaborációk mellett többük munkája formális, intézményi szinten is összekapcsolódott: Barbara Guest és John Ashbery az Art News kritikusa volt, Frank O’Hara a Museum of Modern Art-ban kurátorkodott, James Schuyler pedig mindkét helyen dolgozott.
A művészeti ágazatokon átívelő, gyümölcsöző együttműködéseknek a kezdetektől fontos szerepe volt, megvalósulásuknak pedig szerves részét képezte a szalonként működő, alkotókat összefogó Tibor de Nagy Galéria, amely a projektek megjelentetésével és bemutatásával járult hozzá a pezsgő és inspiráló közeg megteremtéséhez. A költők nagy részének munkáit John Bernard Myers már az ’50-es évek elején a Tibor de Nagy Galéria kiadóján keresztül adta ki nyomtatásban, gazdagon illusztrált, különleges, egyedi példányokban. Olyan kötetek születtek, amelyekben a New York School költőinek lírikus szövegeit a kör képzőművészeinek a hétköznapi élet témái által inspirált munkái kísérték, köztük Larry Riversé, Jane Freilicheré, illetve Grace Hartigané.
A nagy gazdasági világválság okozta bizonytalanság és a második világháború borzalmainak megélése művészek széles körében a társadalmi üzenetek közvetítésének fontosságát erősítette fel. A korábbi hagyományokkal alapjaiban szakító elfordulás az absztrakció felé útkeresést és dilemmát jelentett: milyen témát dolgozhat még fel a művészet az átélt traumák után? Különleges példa lehet erre a kanadai-amerikai festő, Philip Guston munkássága, aki Pollockkal és de Kooninggel együtt indulva meghatározó szereplője volt az ’50-es évek absztrakt expresszionizmus dominálta, gazdag és pezsgő New York-i művészeti színtérnek. A ’60-as évek végére azonban alkotásaiban fordulat következett be, és visszatért a figuralitáshoz. Képregényszerű, játékos, gyermeki eszköztára erős kontrasztban állt a megélt háborúk szörnyűségeit, és a megváltozott világ brutalitását feldolgozó témáival.
A második generációt már sokkal inkább az ’art-for-art’ bensőséges attitűdje felé mozdította el a tömegkultúra megállíthatatlan terjedése az ’50-es évektől. Az ezzel összekapcsolódó gyors és nagy horderejű társadalmi változások következtében a fiatalok már kevésbé érezték művészi feladatuknak a komoly társadalmi szerepvállalást. Egyre erősödött a befelé forduló, nyugodt, művészeti ágazatokon átívelő, organikus együttműködés és közösségépítés, amely még burjánzóbb környezetet biztosított a változatos kollaborációk kibontakozásának.
Ezt a bensőségesebb hangvételű, hétköznapibb témákra fókuszáló attitűdöt Thomas B. Hess, a New York School csoportjához kapcsolódó meghatározó műkritikus, a Stable Galéria 1954-es éves kiállításának kapcsán már egészen korán kiemelte. A tárlaton bemutatták a New York School több fiatal művészének munkáit is, köztük Larry Rivers, Grace Hartigan, Helen Frankenthaler, Robert Goodnough, Joan Mitchell, Robert Rauschenberg, Richard Stankiewicz és Jane Freilicher. Alkotásaikon már nem jelentek meg sokkoló vagy agresszív témák, a professzionalizmust, együttműködést, a hétköznapi, polgári élet pillanatainak bemutatását tűzték ki célul.
Főleg a közös alkotás határozta meg a New York School művészeinek attitűdjét a második generáció idejében, és teremtett lehetőséget arra, hogy megvalósuljanak a különböző ágazatokon átívelő, összművészeti kezdeményezések.
A Várfok Galéria hasonló kollaborációknak biztosít termékeny táptalajt a New York School Projekt keretében, amely a hazai kortárs művészeti színtérbe kívánja átültetni ennek az egymásból inspirációt merítő, együttműködéseken alapuló alkotói közösségnek a gyakorlatát.
