Miért várt Verdi közel 50 évet, hogy újra vígoperát írjon? Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Giuseppina Strepponival? Kiket tekintett a riválisainak? Cikksorozatunkban az egyik legnagyobb olasz zeneszerző egy-egy operáját vesszük nagyító alá – bemutatjuk, milyen életszakaszban volt éppen Verdi, milyen történetek, anekdoták kísérték az adott mű megírását, és arra is kitekintünk, hogy hogyan fogadta a korabeli publikum az új alkotást. A mai részben az 1853-ban bemutatott Traviatával foglalkozunk.
A Traviata, vagy eredeti címén La Traviata Giuseppe Verdi háromfelvonásos operája, keletkezési ideje szerint a tizenkilencedik a művek sorában. Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta, akivel ez volt Verdi hetedik közös munkája, korábban az Ernanin, A két Foscarin, a Macbethen, A kalózon, a Stiffelión és a Rigolettón dolgoztak együtt. Az opera alapjául egy kortárs dráma szolgált, méghozzá ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című műve, amelyet Verdi és élettársa, Giuseppina Strepponi 1851/52 telén láttak Párizsban. A téma azonnal megragadta a zeneszerzőt figyelmét.
Ugyanebben az időben kereste fel a velencei La Fenice operaház vezetősége, akik a Rigoletto sikere után egy újabb művet szerettek volna rendelni tőle az 1853-as karneváli szezonra. Verdi elfogadta a felkérést, de egyelőre még előző operája, A trubadúr komponálásával volt elfoglalva. (A folyamatot jelentősen lelassította, hogy közben meghalt a szövegkönyvíró, Salvadore Cammarano.)
Az új opera témája jó ideig nem volt eldöntve, de abban Verdi biztos volt, hogy a librettót ezúttal is Francesco Maria Piavéra bízza. A régi munkatárs és egyben derék barát – Piave minden kívánságát leste Verdinek, aki általában élt is ezzel – Sant’ Agatába, a mester bussetói birtokára érkezett, hogy megírja a szövegkönyvet. Racine Thébaïde című tragédiáját vette alapul, és amikor már szinte teljesen elkészült vele, Verdi hirtelen azt kérte tőle, hogy vázoljon fel egy anyagot A kaméliás hölgy történetére.
Piave erről így számolt be a La Fenice titkárának: „Ami Verdit illeti, megismétlődött az Ernani esete. (…) Öt nap alatt kellett a szcenáriumot papírra vetnem, épp ebben a percben fejeztem be. Verdi holnap elküldi a Fenicének jóváhagyásra. Úgy hiszem, nagyon szép operát fog írni, mivel nagyon lelkesnek látom…”
Bár a téma szokatlanul merész volt, a velencei cenzúra nem talált benne kivetnivalót, egyedül a címet változtatta meg Amore et mortéról (Szerelem és halál) La Traviatára. (Magyar fordításban ez annyit tesz, hogy ’a tévedt nő’ – nálunk ezzel a címmel mutatták be 1857. november 10-én a Nemzeti Színházban.)
Verdi 1853. január 1-jén így harangozta be a hírt nápolyi barátjának, Cesare De Sanctisnak: „Velence számára A kaméliás hölgyet írom meg, címe talán ez lesz: Traviata. Mai téma. Más talán nem választotta volna a kosztümök, a cselekmény ideje és ezer más kicsinyes ok miatt… Én nagy örömmel komponálom meg!”
Ekkor A trubadúrral már készen volt, de nem vesztegethette az időt, így amikor a bemutató miatt Rómába utazott, megkérte a Teatro Apollo intendánsát, Jacovaccit, hogy szállíttasson egy zongorát a szállodaszobájába, hogy „amint megérkeztem, egy perc időveszteség nélkül dolgozhassam a Velencének írandó operán.”
A trubadúrt január 19-én mutatták be elsöprő sikerrel, de Verdi nem sokáig ünnepelhetett. A premier után hazautazott birtokára, hogy csak a Traviatára tudjon összpontosítani.
40 nap alatt komponálta meg az opera zenéjét!
A szereposztással azonban felmerült egy gond, mégpedig éppen a címszereplő kapcsán. A velencei színház ugyanis Fanny Salvini-Donatellit kérte fel rá, akit Verdi kevéssé pártolt. A szerződésbe bele is vettek egy olyan pontot, hogy a szerző január 15-ig megvétózhatja az énekesnőt. Viszont annyira el volt foglalva A trubadúr előkészületeivel, hogy elfelejtette a határidőt, így Salvini-Donatelli alakíthatta először Violetta Valéryt.
A bemutató előtt Verdi névtelen levelet kapott Velencéből, amelyben arra figyelmeztették, hogy ha nem váltja le a tenort és a baritont, az opera katasztrófa lesz. (A bariton szerep, Giorgio Germont alakja Felice Varesié volt, aki korábban Rigolettóként és Macbethként is sikeres volt.)
A zenetörténészek a mai napig vitáznak azon, hogy pontosan mi történt az opera március 6-i bemutatóján – ami biztos, hogy a Traviata megbukott, és nemcsak aznap, hanem az évad többi előadásán is. A Gazzetta di Venezia kritikusa szerint az első felvonást még jól fogadta a közönség, aztán fordult át a hangulat.
Az előzetes aggodalmak ellenére az egyetlen énekes, aki sikert aratott, Salvini-Donatelli volt, viszont színpadi halálát kinevették: egy kicsi, telt alkatú énekesnőről volt szó, akiről nehezen lehetett elhinni, hogy elviszi a tüdőbaj.
Verdi szűkszavúan tudósított barátainak az eseményről: „A Traviata hatalmasat bukott, s ami ennél rosszabb, kinevették. Nem zavar. Vagy nekem van igazam, vagy a többieknek” – írta Angelo Marianinak, operái kiváló karmesterének. Emanuele Muzio nevű tanítványával pedig így közölte a hírt:
„A Traviata tegnap este megbukott. Én tehetek-e róla vagy az énekesek? Az idő majd eldönti.”
Bár a bariton szerepet éneklő Varesi egyenesen Verdit tette felelőssé a kudarcért, azt állítva, hogy nem megfelelő szólamokat írt az énekeseinek, az okokat sokkal inkább a témában érdemes keresni. Már az is újdonságnak számított, hogy egy jelen idejű történet került színre, nem pedig mitológiai vagy történelmi. De az botrányszámba ment, hogy a Traviata főszereplője egy prostituált, még ha a párizsi elitben mozog is. Ez a tény lekörözte a Rigolettót is, ahol egy előnytelen külsejű udvari bolondot tettek meg operai hőssé.
A Traviatát felújított változatban, egy év múlva vitték újra színre a szintén velencei Teatro Gallóban. Bár a színház igazgatója győzködte Verdit, hogy írja át az utolsó felvonás végét, a mester erre nem volt hajlandó, viszont öt számon jelentős változtatásokat hajtott végre. A siker ezúttal nem maradt el, és Violetta idővel a legkedveltebb Verdi-hősnők egyike lett, még a szerző szemében is. Amikor néhány évvel később arról kérdezték, hogy melyik a legkedvesebb operája, állítólag így felelt:
„Mint amatőrnek, a Traviata, mint szakmabelinek, a Rigoletto.”
Források:
- Julian Budden: Verdi. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007
- Várnai Péter: Verdi operakalauz. Budapest, Zeneműkiadó, 1978
