Papageno Radio
Blogok Ў blog Két helyesírás, három betűkészlet – A belarusz nyelv sokszínűségéről

Két helyesírás, három betűkészlet – A belarusz nyelv sokszínűségéről

Az első általánosan elfogadott belarusz helyesírási szabályzat atyja – az igazi Belaruszról szóló (elsősorban irodalomtörténeti) sorozatom második darabja.

Branyiszlau Taraskevics (1892-1938) nem volt irodalmár, bár közírói munkássága figyelemre méltó, igaz, összesen mintegy harmadfél tucatnyi könyvéről és cikkéről beszélhetünk, köztük a lengyel börtönben készült fordításai: az Iliász, valamint Mickiewicztől a Pan Tadeusz.

Taraskevics politikus volt, ezen belül elsősorban nagy tudású és széles látókörű közgazdász, agrárpolitikus, az önkormányzatiság szószólója, kiemelkedő szerepet játszott a nemzetközi antifasiszta mozgalomban. A Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Belarusz nemzeti felszabadítási, inkább egyenrangúságért küzdő mozgalmának egyik vezére. És publicista, műfordító, nyelvtudós, klasszika-filológus, egyetemi tanár, majd akadémikus.

Belarusz irodalomtörténetet nem lehet úgy írni, hogy őt kihagyjuk. Nélküle, ha valakinek kezébe kerül néhány 20. és 21. századi belarusz irodalmi mű (eredetiben!), szigorúan szólva nem fogja tudni elolvasni – most nem a megértésről beszélek, hanem konkrétan csak az olvasásról.

Mert kétféle, egymástól jelentős, sőt szembetűnő mértékben különböző helyesírás van a belarusz nyelvben. (És akkor még nem beszéltem a latin betűs, sőt, arab írásmódról – utóbbi ma már nem elterjedt, de vannak tatár származású, muzulmán vallású belaruszok, akik mindmáig használják. Titkosírásnak a múltban sokszor igen jó volt: két nyelvet kellett tudni a „megfejtéséhez”. Előbbi pedig a cári időkben volt igen hasznos, amikor a belarusz nyelv használata szigorúan tilos volt: a cenzorok nem tudtak nyelveket, a latin betűs belarusz szövegről könnyedén el lehetett velük hitetni, hogy az lengyel, amit viszont nem lehetett, nem mertek betiltani, mert a lengyel népesség nem, vagy alig tudott/értett oroszul, szemben a belaruszokkal.)

No, de térjünk egy kicsit vissza Taraskevics személyére. Középparaszti családból származott, így pásztorkodott is gyerekkorában, de mellette annyira kimagasló eredményeket ért el a népi iskolában, hogy ennek hírére a (lengyel) földesúrnő 14 éves korában magához vette, hogy tanulmányait Vilnóban, majd Szentpéterváron biztosítsa. Oroszt, lengyelt, franciát, németet, ó- és újgörögöt, valamint latint tanult (és korrepetált).

Mozgalmi élete gimnazista korában kezdődik, a Felszabadítás nevű diákmozgalommal akkor szakít, amikor az egyre inkább kezd klerikalizálódni. Ugyanebben az időben kezdi öntudatosan belarusznak vallani magát, akitől ugyanakkor nem idegen pl. a lengyelség. Egyetemi évei alatt Szentpéterváron házitanító egy lengyel nemesi családnál, akik rendkívül hálásak, mert neki köszönhető, hogy a gyerekek öntudatos lengyelekké váltak.

A bolsevikokhoz való viszonya változó, inkább pozitív, de mikor 1919-ben Menszket készülnek bevenni, ő is elmenekül – Vilnóba. Tagja a lengyel parlamentnek, a belarusz „képviselői klub” (frakció) vezetője lesz. Belép Nyugat-Belarusz Kommunista Pártjába, Marx és Lenin tanait hirdeti. 1927-ben tartóztatják le először a lengyelek, 12 évre ítélik, de 1930 májusában szabadul. A kommunista ideológiának egyre jelentősebb hívévé válik, mint ilyent, elvtársaival együtt a lengyel hatóságok Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) szabad városba kényszerítik. 1931-ben tiltott határátlépési kísérlet miatt (Berlinbe próbált eljutni) tartóztatják le, 8 évet kap, de 1933-ban fogolycsere keretében – erről előző, Francisak Aljahnovicsról szóló írásomban beszéltem –, mint kommunistát, Lengyelország átadja a Szovjetuniónak.

Ide kapcsolódik:
Szolzsenyicin belarusz elődje – Francisak Aljahnovics

Bár a Belarusz Tudományos Akadémia rendes tagja, Moszkvába kényszerítik, lengyel- és balti-, valamint agrárkérdésekkel foglalkozik. 1937 májusában letartóztatják, ’38 októberében, vagy novemberében hal meg, pontosan nem tudni, hogy főbe lőtték-e, vagy kilenc hónapig tartó kínvallatásait nem élte túl. 1957-ben rehabilitálják.

Legnagyobb műve kétségtelenül a belarusz nyelvtan és helyesírás rendszerezett, eredetileg iskolák számára készült leírása, első kiadása 1918-ban jelent meg Vilnóban. Egyre többen tartják ma magukat ehhez a helyesírási szabályzathoz, amit mindmáig taraskevica néven emlegetnek.

Szigorú logikája tagadhatatlan, ezért is pártolják oly sokan – már azok közül, akik aktívan használják a belarusz nyelvet. Én 2016 nyarán kezdtem belaruszul tanulni, mint az országban mindenütt, nekem is a másik, az ’egyszerűsített’, a hivatalos helyesírási szabályzatot, az úgynevezett narkomaukát tanították. Érzékeny füllel rendelkező olvasóim könnyen kihallhatják ebből a szóból a narkomat – azaz ’népbiztosság’ tövet. 1933-ban kezdődött a belarusz helyesírás első reformnak álcázott oroszosítása, innen a hivatalos helyesírási szabályzat fent említett, nem kicsit pejoratív megnevezése.

A szabályzat legutóbbi, kevésbé jelentékeny módosítása 2013-ból datálódik, ez sem sokkal kevésbé erőszakosan igyekszik olyanná szabályozni a belarusz nyelvet, hogy az minél közelebb kerüljön az orosz nyelvtanához és szókincséhez. Nem sülhet ki semmi jó abból, ha egy élő organizmusra, amilyen egy nyelv, egy másik organizmus – egy másik nyelv – szabályait próbálják ráerőltetni. Más szavakkal: beleerőszakolni a belaruszt az orosz nyelv prokrusztész-ágyába. Meg is sínylette a belarusz nyelv rendesen.

Grafikusan a taraskevica „bonyolultsága” szembetűnő: rengeteg lágyságjelet használ, akár két egyforma mássalhangzó után külön-külön is egyet. A narkomauka (vagy helyesebben narkamauka) ehelyett bevezette a mássalhangzók úgynevezett asszimilációs lágyságát, ami azt jelenti, hogy lágy mássalhangzó előtt közvetlenül álló másik mássalhangzó automatikusan lággyá válik. Egyszerűen hangzik, valójában ennél sokkal bonyolultabb dologról van szó. Ráadásul a két nyelvtani – és részben szókincs ill. szóképzési – rendszer között ez csupán az egyik különbség. A taraskevicával írt szövegeket sokkal könnyebb gondolkodás nélkül artikulálni, élő beszédben pedig ez annyira így van, hogy magam is gyakran, önkéntelenül ’taraskevicául’ mondok egyet s mást, pedig sosem tanultam.

Ha egyszer új szelek fognak fújni errefelé, már előre is tudható, hogy nagy viták lesznek: melyik rendszer legyen a hivatalosan elfogadott. Szerintem továbbra is mind a kettő, bár a narkamauka mellett igazából egyetlenegy érv szól, de az viszont nagyon súlyos: hogy tudniillik hosszú évtizedek során csakis ezt tanították az oktatási rendszer minden szintjén, következésképp a nyelvvel és irodalommal nem professzionális módon foglalkozó emberek csak ezt ismerik/érzik/értik. Sok sikert mindkettőnek!

Promóció

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!