Eddig megjelent írásaim egynegyedével elég jól körbelőttem a 19. század belarusz történelmének legfőbb eseményét, az 1863-64-es oroszellenes felkelést. Itt az ideje, hogy legnagyobb vezetőjével Kasztusz Kalinouszkival is foglalkozzam, akit bár forradalmárnak ismer a történelem, de ugyanakkor igen jó tollú publicista volt. Parasztigazság című újságja mindössze hét számot ért meg, hisz ő maga is csupán 26 évet. Utolsó írásai Levelek az akasztófa alól címet viselik. Mai bejegyzésemhez az újságjának egyik teljes(!) számát választottam.
Kasztusz Kalinouszki (1838-1864) – Parasztigazság (2.szám, 1862. augusztus)
„Fiúk! Ha az Isten mindenkit szabad embernek teremtett és mindenkinek egyforma lelket adott, akkor hogyan lehet, hogy csak henyél az egyik és dőzsöl a többi emberhez képest, a másik, a szegény pedig az uraságnak húzza az igát, vagy a hányadokat fizeti a kincstárnak?
Mindenki a maga módján magyarázza, a maga igazát hajtogatja. A cár azt mondja, hogy a mi javunkon töpreng, az uraságok úgy gondolják, hogy jót tettek velünk, a szegény paraszt pedig ettől a sok jótéteménytől ugyanúgy pusztul tovább, ahogyan eddig is.
Azért írom e leveleket, hogy elmagyarázzam az embereknek, hol az igazság. Továbbra is írni fogom, ahogy a Jóisten és a lelkiismeretem súgja – ti pedig csak énrám hallgassatok, jól figyeljetek, mert ugyanolyan paraszt vagyok, mint ti is.
Valaha szabad és gazdag volt a mi népünk. Nem emlékeznek erre apáink és nagyapáink, de én régi könyvekben olvastam, hogy egyszer ez így volt. Nem volt akkor semmiféle dézsma. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen sok volt az erdő, mező, amennyit csak kívánsz, ember meg kevés volt, akkor hát miért kéne hányadokat fizetni a földért, ha mindenki vághatott magának elég fát, építhetett házat és lehetett mindnek saját földje.
De szomszédunkban élt a Német és a Moszkovita is. Egyiknek is, másiknak is szúrta a szemét a mi gazdagságunk – hogy a kólika essen beléjük, bizony el akartak minket zavarni a szülőföldünkről. Védekeznünk kellett, ahogy a Király mondja – „gyerünk megvédeni” –, de lám, nem mindenki megy, bizony kevesen mentek csak. Elkergették azt a Moszkovitát és a Németet, de hogy azoknak a feleségei és gyermekei, akik elmentek a háborúba, meg tudjanak miből élni, hát a mi Királyunk ilyen jogot írt elő: „Ezek, akik nem akarnak saját földjük védelmére kelni, munkálják csak meg azoknak a földjét, akik mindünk szabadságáért és boldogságáért vereksznek meg”.
Sokáig így is volt: egyesek a területünket védték, hadba jártak, mások pedig hol szántottak, vetettek, hol kaszáltak, hol arattak. És ebből származott aztán az a dézsma. Gondoljátok csak meg magatok: meg lehetett-e igazságosabban csinálni, mint annak idején a mi Lengyel és Litván Királyunk tette? De aztán, amikor a Moszkovita és a Német csellel legyőzött bennünket és megkezdődött a moszkvai kormányzás, hát minden ördögivé vált. Így vezette be a moszkovita minálunk a saját kormányzását: „te paraszt, adjál katonát, te muzsik, fizesd az adót, de a dézsmának valót is termeld meg, vagy fizess helyette hányadot a kincstárba!” Hogyan is lenne itt igazságosság, ha mindent, ami csak nehéz, a muzsik vállára terhelnek, ha az utolsó bőrt is lenyúzzák róla, elverik és még sírni sem hagyják!
A muzsikok aztán magukhoz tértek, látták, milyen rossz a helyzet, nosza gyerünk, keljünk fel Kościuszko vezetésével, aki pedig ezt mondta: „Ha már a parasztok maguk akarják megvédeni a földjüket, hát ne szolgáltassanak dézsmát és ne fizessenek a kincstárba adót a földjükért!” Nos, ez az igazságos! Hát igen, a moszkoviták annak idején betiltották Kościuszko kiáltványát, nehogy az összes parasztot felkelésre bírja. Azért is verték le a moszkoviták Kościuszkot, hiszen ha minden muzsik baltát, kést és kaszát ragadott volna, a moszkovita még felkelés nélkül is elkotródott volna innen, mi pedig egyszer s mindenkorra szabadokká lettünk volna.
Ebből a levélből is láthatod, hogy az uraság és a hatalom parasztjai nem kell, hogy dézsmát fizessenek az uraság, vagy földadót a kincstár számára, hiszen ez a föld a miénk; de amikor háborúra kerül sor szabadságunkért a moszkovitával, akkor azonnal mindenkinek el kell mennie abba a háborúba a moszkovita ellen. Azért, hogy minél gyorsabban kergessük el a moszkovitákat a kutya kormányukkal, és hogy a muzsik soha, senkinek, semmilyen dézsmát ne kelljen szolgáltasson, ne fizessen abba a kincstárba semmiféle adót, hogy népünk egyszer s mindenkorra legyen boldog és szabad. És ha valaki arra akar majd rábeszélni, hogy másképp cselekedj, légyen az akár az intéző, az elöljáró, vagy az uraság, ne hallgassatok rá, mert az biztos, hogy csaló, aki a cár, vagy a földesúr pénzéért örökre vesztedet akarja.
Jaszka, Vilnó környéki gazda”
26 éves volt, amikor felakasztották, húsz másik kivégzett társával együtt a kaszárnya területén kaparták el és öntötték le mésszel. (Innen a Muravjov kormányzóra ragasztott hóhér ’előnév’. A nemes származású Kalinouszki golyó általi halálos ítéletét ő változtatta kötélre.) 2016-ban a vilniusi várhegyen két földcsuszamlás is történt, a helyreállítási munkálatok során kerültek elő a tetemek, melyek némelyikét csak nagyon nagy nehézséggel, részint kizárásos alapon sikerült beazonosítani.
2019. november 22-én temették (el, nem pedig újra) Vilniusban mindannyiuk földi maradványait litván és lengyel katonai tiszteletadással. Az esemény akkora volt, hogy még a hivatalos Belarusz is kénytelen volt képviseltetni magát, igaz, nem államelnöki szinten, mint Lengyelország és Litvánia, hanem miniszterelnök-helyettesin. Sokezres tömeg utazott ki, köztük legalább harminc személyes ismerősöm. És annyi fehér-piros-fehér zászló volt, hogy én nem is értem, hogy tudta az itteni állami tévé azt mind kivágni a felvételekről. Profik. Egyértelmű előjátéka volt ez már a rákövetkező év augusztus 9-én kezdődött tömegtüntetés-sorozatnak. Szeptember óta pedig a belarusz tévében szinte kizárólag orosz „migránsok” dolgoznak…
Kalinouszki leghíresebb idézete: „Nem a nép van a kormányért, hanem a kormány van a népért”. Az 1991-ben alapított „Reszpublika” című kormánylap logója a kezdetektől tartalmazza ezt a jelszót, igaz, az évek során egyre kisebb és kisebb betűtípussal. Mára két milliméternél is kevesebb jut neki: ha a régi szemüvegemmel megyek be a könyvtárba, megnézni, hogy egyáltalán meg van-e még, talán észre sem veszem… A könyvtárosok rendkívül segítőkészek voltak, maguk is kíváncsian kutatták, hogy melyik is az az újság, és végigkövették a töpörödési folyamatot. Mert Kalinouszki tétele valahogy nem jött be.